Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1943

Index

- 58 tudta megérteni azokat a mélységes titkokat, amelyeket az Üdvözítő hirdetett, és az emberi természet nem akarta vállalni azokat a kötelességeket, amelyeket az Üdvözítő parancsolt. És az Üdvözítő nem magyarázott és nem alkudozott, hanem meghódolást kívánt az emberi észtől és áldozatot, erőfeszítést az emberi természettől. ,,Én vagyok az igazság — mondotta az észnek — aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." És ,,aki utánam akar jönni — mondotta az emberi természetnek—aztagadjamegmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem." És az ész ahelyett, hogy meghajolt volna Krisztus isteni tekintélye előtt, és a természet ahelyett, hogy megfeszítette volna erőit, azt mondta: ,,Kemény beszéd ez! Amit mondasz és amit követelsz, az több, mint amenynvit én elbírok. Nem hallgatlak tovább!" És elfordult Krisztustól. Azonban mindig akadtak az évszázadok folyamán és egyre többen akadtak, akik lelkesedéssel ismételték meg szent Péter szavait: „Mi hisszük, hogy te Krisztus vagy, az élő Isten fia, tehát az igazságot hirdeted nekünk, és mi tudjuk, hogy az örök élet igéi nálad vannak és csak nálad vannak, és azért, ha a beszéded keményen hangzik is, mi itt maradunk melletted, és ha az út, amelyen vezetsz, nehéz is, mi utánad megyünk." És akik így szóltak hozzá, azok levonták ennek a hitvallásnak következményeit: akadályokon és nehézségeken át, kemény küzdelmek és áldozatok árán is követték Krisztust, sőt meg is haltak érte. Krisztus ma ís itt áll az emberek előtt és hirdeti nekik az evangéliumot: hirdeti nekik az örök igazságokat és az örök tízparancsolatot. És ma is vannak, sokan vannak, akik méltatlankodva kiáltják feléje: „Kemény a beszéded! Nem hallgatunk meg!" Azt a szelíd és jóságos Krisztust, aki szeretetről és irgalomról prédikál, aki betegeket gyógyít, aki a naimi özvegynek visszaadja halott gyermekét, aki a pusztában kenyeret ad az éhezőknek, azt a Krisztust, aki kitárja karjait az emberek felé és azt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak és terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket", ezt a Krisztust szívesen hallgatnák és követnék is. De azt a Krisztust, aki törvénykönyvének elejére azt írta, hogy „boldogok a lelki szegények, a szelídek, a békességesek, az irgalmasok, a tiszta szívűek", azt a Krisztust, aki azt mondja a házastársaknak, hogy „amit Isten egybekötött, azt ember szét nem választhatja", azt a Krisztust, aki folyton azt hangoztatja, hogy tagadd meg magadat, ezt a Krisztust nem akarják hallgatni és még kevésbbé akarják követni. De azért ma is vannak, sokan vannak, akik mélységes meggyőződéssel és szent lelkesedéssel kiáltják feléje: „Mi hisszük, hogy te Krisztus vagy, az élő Isten fia és mi tudjuk, hogy te az örök élet igéit hirdeted nekünk, azért melletted maradunk és veled megyünk, ha akarod, a Tábor hegyére, de ha kell, a Golgotára is!" Ezek közé tartozunk mi is és ezek közé akarunk tartozni egész életünkön át. A feladat nem könnyű. Nem könnyű külö1 nősen ma, amikor annyian csalogatnak másfelé. Amikor annyian vannak, akik mas útra akarnak bennünket vezetni, mint amelyet Krisztus jelölt ki a számunkra. Mégis kitartunk Krisztus mellett! Nem megyünk se jobbra, se balra. IN ekünk nem kell U) evangélium. Nekünk nem kell újtajta kereszt. IN ekünk Krisztus evangéliuma kell és Krisztus keresztje, mert tudjuk, hogy ebben és csakis ebben találjuk meg boldogságunkat itt és odaát. Krisztus és csakis O az út, az igazság és az élet! A másik jelenetet, amelyet elétek akarok állítani, szent Lukács írta le evangéliumának 19. tejezetében. Az Üdvözítő három éven át járta Palesztina városait és falvait. Három éven át szünet nélkül dolgozott azért, hogy megmentse honfitársait nemcsak az örök kárhozattól, hanem a földi pusztulástól is. És mikor látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, akkor megsiratta népét, pusztulásra itélt hazáját. Néhány nappal kínszenvedése előtt történt. Az Olajfák hegye felől Jeruzsálem felé tartott tanítványaival. A szent város, hazájának fővárosa, minden hívő zsidó büszkesége ragyogó napsugárban fürdött. Ragyogó napsugárban fürdött a templom is, amelyből évszázadokon át szállt az áldozatok illata, füstje az ég felé. A napsugárban fürdő város és templom gyönyörű látványt, nyújtott. A tanítványokat egészen megigézte a gyönyörű kép. Nézték, nézték ezt a gyönyörű képet, az Üdvözítő pedig sírt. Ö is látta a fényt, a ragyogást, a gyönyörű képet, amelyet a szent város nyújtott, de az ő istenemberi szeme mást is látott. Az ő istenemberi szeme belelátott a jövőbe és amit ebben a jövőben látott, az olyan megrázó, olyan mélységesen elszomorító volt, hogy szemét elfutotta a könny. Ellenséges hadseregtől látta körülvéve a várost, lángokban látta állni a templomokat, romokban látta heverni a házakat, százezerszámra látta elpusztulni éhségtől és ellenséges fegyverektől honfitársait és szivéből, hazáját sirató szivéből felszakadt a sóhaj: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, ahogyan a tyúk összegyűjti csirkéit szárnyai alá, de te nem akartad. Bárcsak megismerted volna te is, amik üdvösségedre vannak! De te nem ismerted fe! látogatásod napját." Véssük a szivünkbe ezt a jelenetet! Ez a jelenet azt mondja, hogy az Üdvözítő szerette azt a földet, amely emberi természete szerint hazája volt. Nem kapott tőle semmit, csak egy nyomorúságos bölcsőt a betlehemi istállóban és egy kemény keresztet a Golgotán és ami a kettő között volt, az a 33 esztendő tele volt nélkülözésekkel, üldöztetéssel és szenvedéssel. Mégis szerette azt a földet, mert a hazája volt: szerette fővárosát, szerette népét. Ez a jelenet örök, isteni példa a számunkra, amely azt mondja, hogy nekünk, az ő követőinek is szeretnünk kell azt a földet, amelyen a bölcsőnk ringott, nekünk is szeretnünk kell azt a földet, amelyet hazánknak nevezünk: szeretnünk kell városait, falvait, hegyeit, völgyeit, virágos rétjeit, búzatermő síkságait, népét, mindent,