Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1931

Index

Törékeny testben hősies lélek. rájuk esteledett, máglyát gyújtatott, hogy melegedjenek és alázatosan mosogatta lábaikat. Erre a szegények szívük vidámságában énekbe fogtak, hogy örömüket kifejezzék. A szeretet nyomán remény és béke támadt szívükben, aminőt nem adhat az osztálygyűlölet sötét tanítása. Erzsébet erős hite és lángoló istenszeretete a szenvedések idején állotta ki a tűzpróbát. „Mert akit szeret az Úr, megsanyargatja, megfenyít pedig minden fiat, akit magához fogad.

a

l Lajos fejedelem a német császár felszólítására elhatározta, hogy keresztes hadakkal a Szentföld visszafoglalására indul. Konrád püspöktől elfogadta a keresztet avval az Ígérettel, hogy vitézeivel részívesz a keresztes hadjáratban. Mikor elhatározását Erzsébettel kíméletesen közölte, a szerető hitvest és gyermekeiért aggódó anyát a hír teljesen lesújtotta. Zokogásban tört ki s csak hosszas lelki tusa után tudott megnyugodni férje elhatározásában. A lelkén átviharzó fájdalom lecsendesültével azonban a megpróbáltatással megbékülve mondotta férjének : „Isten kegyelme legyen veled, indulj Isten nevében". A búcsúzáskor a fájdalom tőre mégegyszer megsebezte Erzsébet szerető hitvesi szívét. Férjét a határig elkísérte s a búcsúzás után zokogva tért vissza otthonába. Wartburg várában letette a fejedelmi díszt, özvegyi ruhákat öltött s a fájdalom tengerébe merülve Isten szeretetében s a jótékonyság gyakorlásában keresett vigasztalást. Elmondhatta a zsoltárossal : „Levágattam, mint a széna és szivem kiszáradott úgy, hogy elfeledtem enni kenyeremet. Az én nyögésem szava miatt csontom húsomhoz ragadott."

2 De a keserűség pohara csak akkor telt meg egészen, amikor a lovagok Lajos fejedelem halálát hírül hozták. Erre a hírre a wartburgi vár a fájdalom és siralom házává változott s napokon keresztürzokogástól voltak hangosak a tágas vártermek. Erzsébet fájdalma azonban nem volt vigasztalan bánat s kemény küzdelem után ebben a könyörgésben csendült ki: „Istenem vigasztalj, Jézusom erősíts gyöngeségemben." Lajos halála után elsőszülött fiának Hermannak helyetteseként Erzsébetnek kellett volna jogszerint átvenni a tartomány kormányzását, de Lajos testvére, Raspe Henrik gonosz tanácsosaira hallgatva a hatalmat magához ragadta és Erzsébetet télvíz idején három apró gyermekével együtt kiűzte Wartburg várából. Mikor becsapódtak mögötte a vár nehéz vaskapui, szíve keserűségében elmondhatta a zsoltáros panaszát: „Én oltalmazom vagy, miért i Zsid. 12, 6. 2 Zsolt. 101, 5. 6. 55 — feledkeztél el rólam és miért járok szomorúan midőn engem az ellenség sanyargat? Miért vagy szomorú én lelkem és miért háborgatsz engem ? Bízzál Istenben mert ő orcám szabadítója és én Istenem "

3 Eisenach városában senki sem fogadta őt be a lakósok közül, félve az új fejedelem haragjától s így kénytelen volt egy szegényes fogadó istállójában meghúzódni éjszakára, ahol a gazda szerszámait és néha a sertéseit is őrizte. Erzsébet így zokogott fel fájdalmában : „Mindent elvettek tőlem, csak az maradt meg, hogy Istenhez imádkozhalom." Mikor azonban megpihent, Isten csodálatos ereje szállott szívébe. A megaláztatás sötét napja után bensőséges gyönyörűség ömlött el egész valóján s a Szentlélek földöntúli vigasztalása töltötte el szívét annyira, hogy nem tudott elszunnyadni. Mikor éjfélkor a ferencesek közeli templomában megcsendült a harang, a templomba sietett s a szerzetesekkel együtt Te Deumot zengett, hálából az őt ért megpróbállatásokért. Isten szeme bizonyára soha nagyobb örömmel nem pihent Erzsébeten, mint amikor a hideg téli éjszakában, az emberektől kitaszítva dicsérte Istent s szíve Isten szeretetétől újjongott. Életének utolsó éveiben még sok csapást és megpróbáltatást kellett Erzsébetnek elszenvednie. Nagy lélekkel viselte valamennyit s minden gyarlóságtól megtisztulva még életében feljutott a tökéletes istenszeretet napfényes magaslatára. Imádkozott, a szegényeknek saját kezével varrt ruhát, élelmet és alamizsnát osztott, kórházat emelt és a betegeket gondozta. Nem egyszer csókkal illette fekélyes sebeiket. Isten erejével gyakran művelt csodát, betegeket gyógyított, egy néma ajkát beszédre nyitotta, egy született vaknak a látást visszaadta. A hálátlanságot, megaláztatást hősies lélekkel viselte. Életének utolsó 12 napját Marburg városában betegen töltötte. Betegségében is megőrizte a türelmet és vidámságot, amelyet egész életében semmi sem tudott megzavarni. A földet az égtől, az időt az örökkévalóságtól elválasztó fátyol megnyílt előtte és látnia engedte az égi tájakat, ahol lelke nemsokára meg fog pihenni. Utolsó három napját egészen a magábaszállásra szentelte, hogy előkészüljön a Bíró előtt való megjelenésre. A mennyei útravalóval és a szent kenettel megerősítve készült a halálra s az arcáról Iesugárzó öröm mutatta, mennyire örül az isteni kegyelemnek. 1231. november 19-én az Úr Jézus szent nevének emlí3 Zsolt 41, 10 12. Közelebb Istenhez.