Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1928

Index

— 3 — szeretetnek, ha azt vagy feledékenységből elha­nyagoltuk, vagy sértéssel megbántottuk, valami­képen elégtételt adjunk az elkövetett igazságta­lanságokért. Ezt a kötelességet általában jóváté­telnek nevezzük. Bár mindkét ájtatosságra azonos okokból va­gyunk kötelesek, mégis az elégtételadással vagy kiengeszteléssel az igazságosságnak és a szeretet­nek hathatósabb címén is tartozunk. Az igazsá­gosságnál fogva azért, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a meg­sértett rend a bűnbánat által helyreálljon. A sze­retet címén pedig azért, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együttszen­vedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyujtsunk. Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és szám­talan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk, amellyel 0 szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő vég­telen bőkezűségét hálaadással dicsérjük; hanem azonfelül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell tennünk számtalan vétkünkért, bántal­munkért és hanyagságunkért. Tehát a fölajánlás­hoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és tartóssággal, amely az Angyali Doktor 1 tanítása szerint a szenteléssel jár, Isten­nek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja. Az elégtétel kötelessége ráháramlik az egész emberi nemre, mert, amint a keresztény hit tanítja, Ádám vétke után az eredeti bűn által megfertőzött, a bűnös hajlamoknak alávetett és szánandóan megromlott egész emberiség az örök kárhozatra volt szánva. Ezt korunknak büszke bölcsei, Pelagius régi tévedését követve, tagadják ugyan és az emberi természetnek veleszületett jóságát hangoztatják, amely saját erejéből foly­ton jobban kifejlődik. De az emberi büszkeség­nek ezt a hamis találmányát elveti az apostol, arra intvén minket, «hogy a természet szerint a halál fiai valánk». 2 A közös engesztelésnek köte­lességét az emberek kezdettől fogva valóban elismerték és természetes hajlamból kifolyólag Istent nyilvános áldozatokkal engesztelték. De II. II. q. 81. a. 8. c. Éphez. 2, 3. teremtett emberi erő a bűnök kiengesztelésére nem volt elégséges, ha az emberi természet meg­váltására az Isten fia nem vállalkozott volna. Ezt maga az emberiség Megváltója kinyilatkoztatta a Zsoltáros szavával: ((Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Az égő- és bűnáldozatokat nem kedvelted. Akkor mondám, ime jövök)). 1 És tényleg «a mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, megsebesít­tetett a mi gonoszságainkért)) 2 és «a mi bűnein­ket maga hordozta testében a fán» 3 ((eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított, és elvévén azt fölszegezé a keresztre)), 4 hogy a ((bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk)). 5 Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse minden bűnünket megbocsáj totta, 0 mégis az isteni bölcseség csodálatos rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betölte­nünk a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmara­dott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház, 7 mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök nevében Istennek meg­adott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek min­den hatályossága egyedül Krisztus véres áldoza­tából származik, amely vérontás nélkül szüntele­nül megújul a mi oltárainkon. ((Hiszen egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző)). 8 Tehát az oltár szentséges áldozatá­val kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is valósággal föl­áldoztassanak «élő, szent és Istennek tetsző áldo­zatul)). 9 Sőt szent Cyprián habozás nélkül állítja: «az Úrnak áldozata nem jár a kellő megszente­lődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldo­zása nem felel meg a szenvedésnek)). 1 0 Amiért is int minket az apostol, hogy «a mi testünkön mindenkor velünk hordozzuk Jézus sanyargatását)) 1 1 és Krisztussal eltemetve és együvé oltva az ő halálának hasonlatossága szerint, 12 testünket nemcsak megfeszítsük a vétkekkel és kívánságokkal együtt, 1 3 ((eltávoztatván e világi i Zsidók 10, 5—7. s conc. Trid. Ses. XXII. c. 2. 2 Izaiás 53, 4—5. a I. Péter 2, 24. i L. Kol. 2, 13. 5 I. Péter 2, 24. 0 L. Kol. 1, 24. 1 Kol. 2, 14. 0 Róm. 12, 1. 1 0 Cyprian Epist. 63. No. 381. « II. Kor. 4, 10. 1 2 L. Róm. 6, 5—4. iá L. Gal. 5, 24.

Next

/
Thumbnails
Contents