Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1927

Index

— 12 az imádság elhangzott az Ur Jézus ajkáról és viszhangzik az egész világon, ahol a szentírást egy kissé ismerik. Azt kellene tehát hinnünk, hogy a hosszú idő s az Isten kegyelme azóta már egy táborba hozta az összes lelkeket, melyekért az Isten fia nemcsak imádkozott, hanem tűrt, szenvedett és végül meg is halt a Golgota ormán. Azt kellene hinnünk, hogy Krisztus szent hite, szent Péter sziklája, melyre várát, Anyaszentegyházát építette és az a szeretet, melyet hozott, hirdetett, gyakorolt, meghódították már az egész világot. És mégis mit látunk!! Mintha Krisztus el sem jött volna még erre a világra, mintha tanitása ismeretlen volna, mintha a tengerek zúgó hullámai és a fergetegek csapkodása között nem állna a szikla, Péter kősziklája, s mintha az Ur szent parancsa az egy, igaz üdvözítő hitről s a szeretet örök törvényéről el sem hangzott volna: milliók és százmilliók ugy élnek, vergődnek hit, Egyház, szeretet, Krisztus Urunk nélkül, mintha nem lennének. Ebben a kaoszban, melyben egyik felől a vad hitetlenség harcol Isten ellen, másik felől pedig az álapostolok egész nagy tábora tépi az Ur testét, az igaz egyházat, Krisztus imádságát, az Ő búcsúszavát idézem elétek, mely minden emberre egyként vonatkozik, „hogy eggyé legyenek" hitben, szeretetben „mint mi is egy vagyunk." Kedves Hivek! Ezt az egyesülést az igaz, szent hitben és a szeretetben keresni, kívánni s tőlünk telhetőleg végre is hajtani, mindent megelőző fontos kötelesség, mert ezt követeli az Isten érdeke és a lelkek örök üdvössége. * * 1. Istennek a halandó emberre nincs semmi szüksége. Isten önmagában végtelenül szent, jó, tökéletes s épen ezért önmagában végtelen boldog is. Az ő boldogságát nem növeli s nem is növelheti semmiféle teremtett élő lény avagy bármiféle élettelen dolog. Ha az embert mégis létre hozta, ezt csak azért tette, hogy — mint minden jónak örökös forrása — saját boldogságát minnél jobban közölhesse vele Isten lényege a végtelen jóság, a jóságnak pedig az a természete, hogy önmagát kifelé közölni igyekszik Ezért alkotta meg a teremtő Isten először a látható világot, az égi testeket, majd az élettelen és az élő lények csodás birodalmát, s azután az embert az éden-kertjében, hogy a földnek minden tiszta, nemes boldogságát rögtön élvezhesse, Ámde tulajdonkép ezzel sem érte be Minden földi öröm és földi boldogság ugyanis, bármily fehér és bármily szép legyen, rövid és mulandó. Eloszlik, mint a köd a nap sugarára, elszáll, mint a szellő, melyet a szél kerget, tovasuhan, mint a röpke idő, melyet soha többé nem hozhatunk vissza. Ezért Isten örök boldogságot akart az embernek csakhamar juttatni, még pedig oly módon, hogy próbára tette őt. Ha kiállta volna ezt a csekély próbát, a földi boldogság gyorsan tovatűnő örömei közül az égi boldogság soha el nem muló örömei közé emelte volna őt Ám az ember nem állta a próbát, Nem tartotta meg az Ur parancsát, nem volt engedelmes, s ezzel saját boldogságát dőrén eljátszotta. Bezárultak az örök boldogság igéret-kapui és az ember még a zavartalan földi boldogságnak addig bírt fokát is elvesztette vele. Sötét gondok, keserű bánatok, bajok, betegségek és a földi halál szakadtak le reá és a mindennapi kenyeret is arcának fájdalmas verítéke mellett kellett keresnie.

1 Az Isten azonban nem hagyta el végkép A távol jövőre Üdvözítőt igért, hogy az egyszer botorul eljátszott igaz boldogságot az ő révén újból megnyerhesse. S addig, mig a nehezen várt idő el is következett, pátriárkák, próféták, sőt nem egyszer angyalai által tartotta, ápolta, a folyton sülyedő emberi lélekben az igaz Isten hitét és a bizodalmat a jövendő iránt S mikor végre betellett az idő, elküldte egyszülött szent fiát, az Ur Jézus Krisztust, hogy a bűnbe esett, kárhozatba indult, szánalomra méltó emberi lelkeket saját szenvedése és halála árán megváltsa, megmentse. Vagyis megint önmagából merített az Isten, mikor saját fiát, a vele egyenlő, egylényegü Istent áldozatul hozta a mi váltságunkért. S ha itt néhány röpke gondolattal végigmentek a fájdalom utján, melyet az Ur Jézus Betlehemtől Golgotáig, a jászoltól fel a keresztfáig egyedül és kizárólag miérettünk járt meg, ó akkor látjátok, hogy az Isten szeretetből a mi leikeinkért mit és mennyit adott. De ha azt hinnétek, hogy ezzel vége lett az ő jóságának, nagyon tévednétek. Bármily szép, fenséges s megrázó ugyanis az Úr szenvedése, keserves halála, a "megváltás műve, — nem lett volna egymagában elég a csapongó, felületes, érzéki emberek megtérítésére Ezt tudta, érezte nagyon jól az Úr is. Itt maradt hát köztünk, igaz elrejtőzve a kenyér és bor szinei alatt, de mégis valóban, mint isten és ember, minden hatalmával. Azért pedig, hogy önmaga helyett látható, fogható, elérhető helyettest is adjon, megalapította szent hitének földi sziklavárát, anyaszentegyházát,

2 megtette fejéül szent Péter apostolt s az ő. utódait, nekik adta i Gen. 3. 19. — 2 Máté 16. 18. 'bük '•