Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1926

Index

nem mint embereknek engedelmeskedjenek, hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott emberekhez nem illik, hogy embereket szolgáljanak : Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek az emberek rabszolgái. (I. Kor. 7, 23.) S ha a fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyőződést vallják, hogy nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak, könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat s mennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszűnik a lázadások oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához hasonló, sőt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is, még sem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselőit és tekintélyének hordozóit nézi. Azután a megértés és béke szempontjából fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész emberiséget, annál jobban öntudatára ébrednek az emberek annak a közösségnek, amely őket egybefűzi. S a közösség tudata megelőzi és megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja azok élét. Ha tehát Krisztus országa, amely jog szerint az egész emberiséget felöleli, a valóságban is mindenkit magához vonna, miért kételkednénk abban a békében, amelyet a Békesség fejedelme hozott a földre, aki eljött mindeneket megbékéltetni s nem azért, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ö szolgáljon; aki bár ura mindeneknek, az alázatosság példáját mutatta, a szeretet parancsát tette alaptörvénnyé s azt mondotta: Az én igám édes és az én terhem könnyű. Mily boldogság volna osztályrészünk, ha az egyének, a családok és államok alávetnék magukat Krisztus kormányzásának. Elődünknek, XIII. Leó pápának szavait idézzük, amelyeket 25 évvel ezelőtt az összes püspökökhöz intézett: «Sok seb begyógyul, a jog visszanyeri régi tekintélyét, megtérnek a béke áldásai, kihull a kard és fegyver a kézből, mikor Krisztus uralmát mindenki elfogadja, annak szívesen hódol és minden nyelv vallja, hogy .az Űr Jézus Krisztus az Atyaisten dicsőségében uralkodik». (Enc. Annum Sanctum 1899 máj. 25.) Hogy ezeket az epedve várt eredményeket minél nagyobb arányban elérjük s azok a keresztény társadalomban gyökeret verjenek, szükséges a Megváltó királyi méltóságának ismeretét minél szélesebb körben elhinteni. Ecélból a legalkalmasabbnak véljük, ha a Krisztuskirálynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes híveket megragadják és tanítják. Ezek egyszer, az ünnepek pedig évenkint, sőt úgyszólván örökké beszélnek. A tanítás leginkább az észre hat, az ünnep az értelmet és a szivet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beivódjék, benne hússá és vérré váljék s a lelki életben való előrehaladás elhatározását megérlelje. Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymásután úgy hozták be, amint azt a keresztény nép lelki szükséglete vagy haszna kivánta: akkor tudniillik, amikor a népet vagy általános veszedelem idején erősíteni, vagy eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzeni, vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett. így a megváltás után az első századokban, midőn a keresztényeket kegyetlenül üldözték, szokásba jött az istentiszteletben a vértanukról való megemlékezés, hogy — amint szent Ágoston mondja — a vértanuk ünnepei buzdítások legyenek a vértanuságra. (Sermo 47. De Sanctis.) S később a szent hitvallók, szüzek és özvegyek tiszteletére rendelt egyházi ünnepek jelentékenyen hozzájárultak a hívekben ama erényeknek ápolására, amelyek a béke idején szükségesek. Majd a boldogságos Szűz tiszteletére előirt ünnepnapok azt eredményezték, hogy a keresztény megtanulta az Istenanyát és készséges pártfogót bensőbb áhítattal tisztelni s benne a Megváltó által végrendeletileg hagyott édesanyát több melegséggel szeretni. Az Istenanya és a szentek nyilvános és hivatalos tiszteletéből fakadt gyümölcsök közt különösen azt kell kiemelnünk, hogy az egyház az eretnekségek és tévedések mételyét diadalmasan elhárította. S csodálnunk kell a gondviselő Isten végzését, aki a rosszat is jóra tudja fordítani s eltűrte ugyan időnkint a nép hitének és lnizgóságának ellanyhulását