Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1926

Index

— 17 — FŐEGYHÁZMEGYEI HIVATALOS KÖZLEMÉNYEK. 4. szám. 822. sz Körlevél a gyermekáldás megbecsüléséről. Szeretettel kérem T. c. Papságomat, hogy az alábbi körlevelet egyik vasárnapon híveinek a szószékről felolvassa: Az Egyházon kivül álló szemlélő előtt sem titok, hogy a kath. Egyház magasztos hitrendszere és erkölcstana, ha az a néprétegek felfogását áthatja és cselekvésüket irányítja, tisztán kulturális szempontbóliselsőrendű fontosságú tényező,mely a népjólét, társadalmi rend és béke megteremtésének és fenntartásának hathatós előmozdítója. A kath vallás életereje korántsem merült ki, hisz a megváltás kegyelmei, melyek eleven áramát az Egyház közvetíti a hívekkel, az Üdvözítő végtelen elégtétele és érdemszerzése folytán kiapadhatatlanok. Sem az egyesek, sem a nemzetek életét nem hatották át oly fokban a kereszténység örök igazságai, hogy ezek ujabb és ujabb hangsúlyozása fölöslegessé válnék. Sajnos, ugy az egyesekre, mint a nemzetekre nézve találó egy hírneves megtért megállapítása, mely szerint a kereszténység sok embernek annyira uj, hogy még el sem kezdődött. Minél mélyebben vernek gyökeret az egyesek és nemzetek lelkében a kereszténység örök igazságai, minél inkább igazodik társadalmi és gazdasági téren valamint a magánéletben tevékenységük a kereszténység erkölcsi szabályai szerint, annál inkább növekszik a béke, jólét, megelégedés, melyet itt e földön a nemzetek boldogulásának fokmérője gyanánt kell tekintenünk. Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy a nemzetek néhány évtized óta gondolkodásban, érzületben és cselekvésben kezdenek elfordulni a kereszténység örök igazságaitól, mielőtt azok boldogító hatását önmagukon megtapasztalták volna. Ezen nagy elszakadás nyomán általános elégedetlenség, osztályharc, háború és forradalom jártak s a súlyos megpróbáltatásokon átesett emberiség ahelyett, hogy az üdvösség forrásaihoz visszatérne, tovább rohan a romlásba vezető végzetes lejtőn. Ezen nagy elszakadásnak egyik sajátszerű jelensége, amire ez alkalommal különösen kívánok rámutatni, a családi élet tisztaságának megromlása, amelynek a napról-napra szaporodó tömeges elválások, valamint a természetes szaporodás szándékos meggátlása képezik legijesztőbb tüneteit. A megromlott erkölcsi felfogással szemben, melynek terjesztésére irodalom, sajtó és színművészet összefogtak, kötelességem rámutatni szeretett Híveim a keresztény házasság Istentől rendelt céljára. Az apostol szava szerint ugyanis: „a kötelesség kényszerít engem és jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem." (1 Kor. 9, 16) 1. Az emberi nem legősibb hiteles okmánya a szentírás már első lapjain világosan megjelöli a házasság célját. így a teremtés könyvében olvassuk: „Teremté Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt, férfiúvá és aszszonnyá teremté őket. És megáldá őket Isten és mondá: növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet." (Gen. 1, 27—28 ) Ugyanezen törvényt Isten nemcsak betűvel jegyezte fel a Szentírás lapjaira, hanem az ember szívébe is bevéste s a természeti törvény szerint élő ember is mindenkor tudta és érezte, hogy a családi élet kötelékében gyermekek világrahozása és nevelése szent kötelesség. A cél tehát, amiért Isten a házasságot alapította, s amiért a férfiú és a nő ezt a szent szövetséget megkötik, elsősorban a föld és a mennyország benépesítése. A házasságnak Istentől rendelt első és legfőbb célja a gyermek lévén, ugyanezért a természet megmásíthatatlan törvénye is szükségkép követeli, hogy valahányszor a házastársak házastársi jogukkal élnek, a Teremtő terveinek megvalósulása elé szándékosan akadályt ne gördítsenek s Isten kezét bűnös beavatkozással meg ne kössék. Súlyos bűn tehát a házasság célja ellen mindaz ami a gyermek kezdődő életét szándékosan kioltja vagy az élet létrejöttét az isteni terv meghiúsításával meggátolja. A házasság szentségének mélységesen keresztény felfogása egyik legszebb sajátsága volt őseinknek Nem terhet, kellemetlen vendéget láttak a jelentkező gyermekben, hanem Isten