Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1907

Index

— 14 den szenvedő iránt. Azért mondja róla szent Pál: „Főpapunk nem olyan, ki ne szána­kodhatnék erőtlenségünkön, hanem ki meg­kísértetett úgy, mint mi, mindenben a bű­nön kívül. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmas­ságot nyerjünk és kegyelmet találjunk al­kalmas segítségre." 1 Igen, közeledjünk hozzá nagy bizalommal és élő hittel, és biztosak lehetünk benne, hogy meghallgatást nye­rünk nála. l)e az Oltáriszentségben rejlő Úr Jézus nemcsak benső vígasztalásokkal segít raj­tunk, nemcsak eiőt ad szenvedéseink béke­tűrő elviselésére, hanem gyakran csodálatos módon is segítségünkre siet és hirtelen le­veszi vállainkról a súlyos keresztet. Szám­talan csoda történt már az Oltáriszentség által. Legyen elég e tekintetben a csaknem mindennapos lourdesi csodálatos gyógyulá­sokra hivatkoznom, melyek jobbára szintén a szentséges körmenetek alkalmával szok­tak történni. Végül az Úr Jézusnak az oltárszek­rényben gyakorolt harmadik tevékenysége abban áll, hogy szüntelenül iparkodik szi­veinkben az isteni szeretet lángját felgyu­lasztani és megerősíteni. 0 maga mondja: „Tüzet jöttem bocsátani a földre, és mit akarok, ha nem hogy felgyuladjon." 2 Ezt pe­dig leghathatósabban az 0 szent testének és vérének titka által éri el. Mert valamint az Oltáriszentség Isten szeretetének legfön­ségesebb, legcsodálatosabb megnyilatkozása; úgy viszont a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a mi hideg, kemény szivünket Isten iránti szeretetre gyulassza. Az oltárszekrényből, mint valami tüzes kemenczéből árad szét az egész anyaszent­egyházba az isteni és felebaráti szeretetnek az a csodálatos lángja, mely a jámbor lel­keket a legbámulandóbb önfeláldozásra és áldozatkészségre lelkesíti. 1 Zsid. 4, 15, 16. a Luk. 12, 49. A mult század hetvenes éveiben tör­tént, hogy a protestáns német császárné az irgalmas apáczáknak egy kórházát meglá­togatván, ezt a kérdést intézte a főnöknő­höz: „Mondja csak kedves testvér, honnan veszik önök az erőt és kedvet egy olyan nehéz, fáradságos hivatáshoz, aminőt itt a kórházban kell betölteniük. Éjjel, nappal a betegekkel kell bajlódniok, önmaguknak, saját kedvöknek úgyszólván egy perczet sem szentelhetnek. Hogyan bírják ezt éve­ken, sőt évtizedeken át kitartani?" Ekkora főnöknő egy ablakhoz vezette a császárnét, honnan a templomba lehetett látni. És újjá­val az oltárra mutatva így szólt: „Császári Felséged, onnan merítünk mi folyton új erőt. Ott tanulunk hősi önfeláldozást. Ha a fölséges Isten bennünket szegény apáczákat annyira szeret, hogy éjjel-nappal köztünk lakik, hogy bennünket vigasztaljon és erő­sítsen, akkor hogyan eshetnék nekünk ne­hezünkre, hogy iránta való szeretetből éjjel és nappal a szegény betegek közt legyünk, és a betegek személyében magát az Úr Jé­zust ápoljuk." 1 — Valóban a legméltósá­gosabb Oltáriszentség központja a szeretet minden hőslelkű cselekedetének. És amed­dig a katholikus Egyház ezen kincsnek bir­tokában lesz, mindig lesznek benne hősies lelkek, kiknek áldozatos életén a világ mél­tán álmélkodik. Mily boldogok vagyunk mi Kedves Híveim, hogy Őt, a szeretet ősforrását, kö­zelünkben, köztünk bírjuk! Jelenjünk meg gyakran előtte és kérjük őt, hogy a mi hi­deg szivünket gyulaszsza lángra az ő sze­retetének tüzével. íme Kedves Híveim! mily bámulandó az a tevékeny munkálkodás, melyet isteni Üdvözítőnk az oltárszekrény magányában kifejt. Szüntelenül munkálkodik a mi lel­künk üdvösségén. Illik, hogy mi is hálásak legyünk az ő határtalan szeretete iránt. — 1 Diessel, Das grösste Denkmal der göttlichen Liebe. I. 421.

Next

/
Thumbnails
Contents