Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1897

Index

— 4 — oka, hogy itt nem úgy, mint máshol, nem szokás e borzasztó betegség elterjedésének a szerencsétlen áldozatok elkülönítésével határt szabni, hanem a betegek, ámbár minden segítségtől és részvéttől meg vannak fosztva, szabadon érintkeznek embertársaikkal. A birmai bélpoklosok a szerencsétlenek között igazán a legszerencsétlenebbek ! Iszonyú kinok gyötrik a testet, tátongó sebek, nndoritó és folyton tovább terjedő fekélyek lepik azt el; és mivel a fekélyeket soha sem tisztítják, soha be nem kötözik, azok ezer meg ezer féreg és más élősdi állat tanyáivá lesznek, míg lassan és lassan a szegény beteg testét egészen fel nem eszik. Nem sok idő múlva beáll az az állapot, mikor még életében kénytelen saját teste folyton haladó feloszlásának tanúja lenni. Ujjai egymásután leesnek, darabonkint pusztul el keze-lába, szemgolyóján is fekély keletkezik, szeme kifolyik, a betegség lemarja száját, szájpadlása kettéhasad, orrczimpái, sőt orrcsontja is eltűnnek. Szem, száj, orr helyett egyetlen egy rothadó nyílást látunk, mely a torok belsejétől a homlokcsontig terjed. Csak a belső nemesebb részek pusztulása után jő a kívánva kívánt halál, miután a szegény beteg 10, 15 sőt 20 éven át a legborzasztóbb kínokat szenvedte. A halál beállta előtt hosszú időn át a bélpoklos a legiszonyatosabb hullaszagot terjeszti, s ha a mindent legyőző szeretet a természetes undort le nem győzi, a beteg közelében tartózkodni majdnem lehetetlen. Az emberi testnek ezen méreggel telített, alaktalan maradványaiban is halhatatlan lélek és érző szív lakozik, mely minden jótéteményt hálával fogad. Rendes körülmények között csak fokozza a beteg kínjait az a tudat, hogy őt pogány embertársai az emberiség söpredékének tekintik, hogy ő utálatnak és megvetésnek tárgya. Senki sem törődik vele, könyörületes részvét nem nyújt e szegény tehetetlennek szeretetteljes ápolást, nyomorában nem talál részvétteljes szóra és vigasztalásra. Csoda-e, ha e szegény a legnagyobb kétségbeesés áldozatává lesz, ha szivén-lelkén állatias eltompultság vesz erőt? Tudja, hogy betegsége gyógyíthatatlan, budhista vallása sem nyújt neki reményt, nem emeli fel őt. nem helyez kilátásba örökké tartó boldogságot és dicsőséget, mely minden ideigvaló szenvedésért dúsan kárpótolná. Nem érthető-e, ha azon pillanattól fogva, mikor először ilyen nagy nyomort láttam, az lett minden törekvésem czélja, hogy oly intézetet alapítsak, melyben a bélpoklosok mindazt fellelik, mit eddig oly fájdalmasan nélkülözi)iök kellett? „1891 óta áll fönn ez intézet a természettől megáldott helyen. Mandalay közelében. Itt a legszigorúbb elkülönítés módszerét használjuk, egyedül az akasztja meg ez undorító nyavalyát veszedelmes tovaterjedésében, és megóvja Európát is a betegség behurczolásának veszedelmétől. A szegény bélpoklos itt kedves otthonra talál, ápolóiban leghűségesebb és szüntelen érte gondoskodó barátjait látja, kik eltagad hatatlan emberi méltóságát elismerik, sebeit naponta tisztogatják ós bekötözik. (Az ápolók személyzete kívülem: hű segítőtársam, Páter Martin és egy nemes szívű franczia hölgy, most Anna testvér, kinek segítségére még két kereszténynyé lett birmai asszony van.) Itt ha gyógyulást nem is, fájdalmaiban legalább nagy enyhülést talál a beteg, itt ismeri meg a kereszténység áldásait. Ez intézetben minden betegnek a legteljesebb vallásszabadsága van, mégis mindaz, mit itt lát, a legnagyobb és legszeretetteljesebb gondozás, ínelylyet őt elhalmozzák, a szivreható jelenések, melyek szemei előtt végbe mennek, a nyugodtság, türelem, odaadás és öröm, melyet azoknak vonásairól leolvas, kik a keresztségben Krisztusnak újra születtek, el nem tévesztheti jótékony hatását s a pogányból keresztény, a kétségbeesett betegből reményeiben boldog ember lesz. ..Csakhogy kicsiny, nagyon kicsiny a menhely! Eddig csak 150 bélpoklost fogadhatunk be, pedig Birmában 30.000 ilyen szerencsétlen van. Ezenkívül az intézetet 5500 rúpia (4775 írt.) terheli, mi nemcsak a menhely kibővítését teszi lehetetlenné, hanem, a mi