Lakatos Adél - Lakatos Andor - Szabó Attila (szerk.): A Kalocsai Érseki Levéltár Levéltárismertető - A Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények kiadványai 2. (Kalocsa, 2002)
A) Bevezető - II. Szabó Attila: Az Érseki Levéltárról
BEVEZETŐ II. AZ ÉRSEKI LEVÉLTÁRRÓL ILI. Rövid hivatal- és levéltártörténet A 18. században Patachich Gábor érsek (1733-1745) volt az első főpap, aki kinevezése után Kalocsára költözött, és egyházmegyéjét ősi székhelyéről vezette. Az újrakezdés számos nehézsége ellenére az érsek megtette az első lépéseket a hivatal szervezésének érdekében. 1733 tavaszán megtartották az első szentszéki tanácsülést (consistoriumot), melyről már jegyzőkönyvet is vezettek. A bőrkötésű szentszéki jegyzőkönyvek (protocollumok) ma is ott sorakoznak levéltárunk polcain, és az ekkor megkezdett ügyvitelt, a folyamatossá váló hivatali írásbeliséget tanúsítják számunkra. Az említett jegyzőkönyvek vezetése, az iratok őrzése a kancellár (cancellarius) feladata lett, őt tekinthetjük tehát a későbbi levéltárosok legkorábbi elődjének. Az érsek és közvetlen munkatársai kezdetben csak két-három alkalommal tartottak tanácskozást egy évben, ilyenkor a fokozatosan fejlődő-épülő egyházmegye legfontosabb ügyeit vitatták meg. A kezdeti eredményekkel természetesen maga Patachich érsek sem volt elégedett. 1734-ben egy levelében arról panaszkodott, hogy nincsen elegendő munkatársa, s hogy az ügyvitel akadozik és lassú. Megoldásként a Főszékesegyházi Káptalan újjászervezését kezdeményezte, nem véletlenül: 1738-ban, az első kanonokok beiktatását követően a tanácsülések gyakorisága érzékelhetően nőtt, s a kanonokok megjelenése valóban nagyot lendített a kezdetleges hivatal működésén. A következő változást a hivatal szervezetében a jegyző (nótárius) alkalmazása jelentette. 1745-től ő vette át a kancellártól a jegyzőkönyvek vezetését, és rábízták az iratok őrzését, rendezését. Igen összetett feladatkört látott el, hiszen személyében elsősorban a káptalan alkalmazottja (capituli nótárius) volt, ugyanakkor a káptalan tagjai, a kanonokok adták a konzisztórium tagságát, és így kézenfekvő megoldásként ő lett a szentszéki ülések jegyzője, sőt mindezeken kívül a szentszéki pereknél, jogi ügyekben ügyészként is tevékenykedett. A feltehetően igen túlterhelt jegyzők életében a helynöki hivatal (officium vicariale) megszervezése jelentett komolyabb előrelépést, melynek első említése 1761-ben fordul elő. A jegyző munkáját ezentúl iktató (protocollista) és írnok (cancellista) segítette, előbbiek általában a fiatal teológusok közül kerültek ki, utóbbiak világi személyek is lehettek. Az érseki helynök által vezetett hivatal ekkorra valóban alkalmassá vált arra, hogy helyettesítse az érsekeket a mindennapos hivatali ügyvitelben. A gyarapodó akták a 19. sz. elején egy újabb jegyzői állás létrehozását tették szükségessé. 1818-tól kezdődően ő viselte elsőként a levéltáros nevet (nótárius sacra sedis una archivarius), a hivatal működésében tehát ekkor jelent meg a levéltáros beosztás, a szentszéki jegyzői teendőkhöz kapcsolva. A káptalani jegyző munkaköre ezentúl a káptalan ügyeire és a szentszéki bíróságnál végzett feladataira korlátozódott. 18
