Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MENEKÜLTKÉRDÉS ÉS RENDSZERVÁLTOZÁS - Masát Ádám: A menekültkérdés szerepe az NDK rendszerváltozásának folyamatában. Diplomáciatörténeti adalékok a berlini fal leomlásához
Masát Adám meg a magyarországi határszakaszon át nyugatra jutni. A két ország közötti kapcsolat és az állambiztonsági együttműködés ugyanakkor szinte egészen a rendszerváltozásig példamutató volt a szocialista blokkon belül. A magyar belügyi szerveknek viszont egyre nagyobb terhet jelentett a keletnémet határsértők ügyének kezelése. Az NDK-nak a „szocialista barátság" jegyében tett diplomáciai lépései, továbbá a Stasi által folyamatosan hangoztatott, az NSZK felelősségét hangsúlyozó és a nyugatnémet médiát hibáztató propaganda hosszú időn át segített a kooperációban. Az 1980-as évek végén a magyarországi változások nagy hatást gyakoroltak a keletnémetekre. Valószínűsíthető, hogy kevésbé a végrehajtott politikai és gazdasági reformok, a többpártrendszer elfogadása, a kerékasztal-tárgyalások eredményei vagy a szabad választások célkitűzése ejtette ámulatba őket. A genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás, a műszaki határzár lebontása, majd az 1989. szeptember 11-i határnyitás ugyanis vélhetően a belpolitikai változásoknál sokkal jobban felkeltette azoknak a figyelmét, akik immár csaknem három évtizede a berlini fal árnyékában, a szabad költözési jogtól megfosztottan éltek.106 A határnyitás megkérdőjelezte a berlini fal fennmaradásának szükségszerűségét, és lépéskényszerbe hozta a keletnémet pártvezetést. A másik témánk, azaz a követségre menekülés kapcsán kijelenthető, hogy a keletnémet állampolgárokat elsődleges célként az NSZK-ba jutás vezérelte. Ennek korábban nem volt gyakorlata, így az elszánt és segítséget kérő személyek sosem tudhatták előre, hogy tervük sikerül-e. Lépésüknek azonban lehetett egy olyan célja is, hogy nyomás alá helyezzék az NDK politikai vezetését, amely - az államigazgatás aktív közreműködésével - csak rendkívül korlátozott módon biztosította az utazási szabadságot. A diplomáciai egyeztetések során az NDK politikai vezetésének teljes rugalmatlansága volt megfigyelhető. Az NSZK kormánytisztviselői - Helmut Kohl kancellárt is ideértve - számos alkalommal tettek kísérletet a nyugatnémet követségekre menekült keletnémetek ügyének rendezésére. Az NSZEP politikusai viszont nem voltak partnerek a megoldásban, folyamatosan azt hangoztatták, hogy nem engednek beleszólást az ország belügyeibe. Számukra csak az lett volna elfogadható, ha az NSZK (szükség esetén erőszakkal) „eltávolítja" a külképviseletei épületeiből az odamenekült személyeket. A keletnémet pártvezetők - teljes joggal - attól féltek, hogy ha egyszer is megengedik, hogy ezek a személyek az NSZK-ba távozzanak, az pozitív példával szolgálna mások számára, és bátorítást adna újabb akciókhoz. A budapesti, prágai és varsói követségekre menekültek esetében születtek olyan megoldások, amelyek révén több ezer keletnémet állampolgár jutott el az NSZK-ba, de ez nem jelentette a probléma megszűnését.107 Talán nem véletlen egybeesés, hogy november 8-án, amikor az NSZEP Politbüro, egy nappal a minisztertanács után, szintén testületileg lemondott, Helmut Kohl kancellár az addiginál keményebb hangot ütött meg a Bundestagban: kijelentette, hogy nem fogadják el többé a „kozmetikai korrekciókat", az NDK-nak nyújtandó pénzügyi támogatásért cserébe valódi változásokat 130 Külügyi Szemle
