Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MAGYAR-NÉMET KAPCSOLATOK - Schmidt-Schweiser, Andreas - Dömötörfi Tibor: A magyar-nyugatnémet kapcsolatok dinamikus időszaka: a diplomáciai kapcsolatok felvételétől a határnyitásig, 1973-1989
Andreas Schmidt-Schweizer - Dömötörfi Tibor egységesen Nyugat-Berlin különállásának hangsúlyozását követelték.) Mint a Külügyminisztérium egyik jelentéséből kiderül, a magyar vezetés 1977 közepétől megkísérelte - a lehetőségekhez mérten - ennek a helyzetnek a pragmatikus kezelését: A nyugat-berlini problematika a jövőben is gondos kezelést igényel. A szocialista országok egyeztetett álláspontjához tartjuk magunkat, elvi engedményt nem teszünk. A gyakorlatban, főleg kisebb jelentőségű kérdésekben, arra kell törekedni, hogy Nyugat-Berlin minél kevésbé terhelje kapcsolatainkat a Német Szövetségi Köztársasággal.5 Nyugatnémet részről pedig abba az irányba történtek próbálkozások, hogy a problémát egyszerűen megkerüljék, és kiiktassák a bilaterális kapcsolatok köréből. így értelmezhető Helmut Schmidt kancellár 1979 szeptemberében Kádár Jánossal folytatott tárgyalásai során tett kijelentése, miszerint „a négyhatalmi egyezmény értelmezése körüli véleménykülönbségek... csak a Szovjetunióval tisztázhatóak; ez nem német-magyar rendezés és megoldás kérdése".6 Nyugat-Berlin kérdése mindazonáltal csak az 1980-as évek végén került le végérvényesen a napirendről. A politikai kapcsolatok görcseinek további oldódását mutatta a magyar vezetés magatartásának lassú megváltozása az NSZK-ban élő, egykor Magyarországról elmenekült vagy kitelepített németség irányába. Az elűzötteket (Vertriebene) a budapesti kormányzat évtizedeken keresztül „fasiszta és revizionista erőknek" bélyegezte, és a kétoldalú kapcsolatok „zavaró tényezőjének" tekintette. Kádár János 1977 júliusában, a Német Szövetségi Köztársaságban tett látogatása kapcsán azonban egy szokatlan dolog történt.7 Heinrich Reitinger, a Magyarországi Németek Honfitársi Egyesületének (Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn) vezetője 1977. július elején levelet intézett Kádárhoz, amelyben kidomborította szervezetének a két nép jószomszédi kapcsolatai érdekében tett erőfeszítéseit, és felkérte az MSZMP első titkárát, hasson oda, hogy a Magyarországról származó németeket erkölcsileg mentsék fel a nemzetiszocialista bűnök kollektív vádja alól. A remény, miszerint a címzett reagálni fog az írásra, 1977. július végén beteljesedett. Kádár válaszában egyrészt megdicsérte a Landsmannschaftot a kapcsolatteremtés terén mutatott aktivitásáért, és kiemelte a magyarországi német kisebbségnek az ország építésében betöltött pozitív szerepét, ugyanakkor semmilyen készséget nem mutatott arra, hogy a „németek kollektív bűnösségének" tézisét megkérdőjelezze. E visszautasító gesztus ellenére - amelyet a pártvezető a szövetségi partnereivel is nyilván egyeztetett önmagában az a tény, hogy Kádár személyesen válaszolt a hozzá intézett írásra, sőt elismerő szavakkal méltatott egy elűzötteket tömörítő szervezetet, akkoriban a kelet-nyugati kapcsolatrendszerben egészen rendkívülinek számított. A politikai kapcsolatok lendületes kiszélesítésével párhuzamosan a kereskedelmi kapcsolatok is folyamatosan bővültek ezekben az években, ami már az előző évtizedben 22 Külügyi Szemle
