Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Hidegháború-enyhülés új megközelítésben tagadására alapozott, valamint a világháború elkerülhetetlenségét feltételező korai, irracionális szakasz 1953-ban egyértelműen véget ért. Ami azután következett, az a kapcsolatok logikáját tekintve már sokkal inkább a (fenti értelemben vett) enyhülés és a kényszerű együttélés18 kategóriájával írható le, ahol a világháború elkerülését diktáló racionális megfontolások domináltak. Valójában az első hidegháború (1945-1953) és a második hidegháború (1953-1991) kategóriákat kellene használnunk annak jelzésére, hogy a két szakasz a mindvégig fennállt antagonizmus ellenére jellegében alapvetően különbözött egymástól. Az első hidegháború idején, s különösen annak az 1949-1953 közötti, a legtöbb irracionális vonást mutató szakaszában mindkét oldalon azzal számoltak, hogy a másik fél rövid időn belül megindítja a harmadik világháborút, amelyet elkerülhetetlennek tekintettek, s így az összecsapásra való felkészülés a politika meghatározó elemévé vált Keleten és Nyugaton egyaránt. Az addig soha nem látott mértéket öltő fegyverkezéshez pedig mindkét oldalon az a percepció társult, hogy a felhalmozott fegyvereket (beleértve az atombombákat is) a szuperhatalmak hamarosan használni is fogják egymás ellen. 1953 után viszont mindkét fél rövid időn belül felismerte, hogy alapvetően új helyzet állt elő, ezért a két ellenséges tábor kényszerű együttélésének nincs alternatívája, így a háború kérdésében paradigmaváltás következett be mindkét oldalon. Jogosan merül fel ugyanakkor a kérdés: mi indokolja, hogy az 1953-as évet tekintsük a vízválasztónak a hidegháború történetében? Hiszen ma már tudjuk, hogy a szuper- hatalmak vezetői - köztük Sztálin - saját maguk már azt megelőzően sem akartak háborút indítani. A háborús hisztéria mégis azért létezett, mert mindkét oldal azt feltételezte, hogy a másik fél készül végső leszámolásra, s így fel kell készülni a támadásra. Az 1953-es korszakhatár így valójában nem Sztálin halálához kötődik, hanem a technológiaifejlődéshez. Jól ismert tény, hogy a hidrogénbombát az Egyesült Államok 1952-ben, a szovjetek pedig alig egy évvel később, 1953-ban tesztelték. Az 1945 augusztusában „élesben" is kipróbált atombomba, bármennyire is megdöbbentő volt a pusztító ereje, a valóságban nem változtatta meg drasztikusan a stratégiai gondolkodást a jövő lehetséges hadviseléséről. Ezért még az után is, hogy 1949-ben a Szovjetunió szintén atomhatalom lett, mindkét oldalon azt feltételezték, hogy egy harmadik világháborúban, az atombombák tömeges használata esetén is van reális esély az ellenség legyőzésre.19 Az a riasztó vízió, hogy egy ilyen konfliktus a korábban elképzelhetetlen mértékű pusztítás, valamint az egész Föld felszínén gyorsan szétterjedő és hosszú időn át fennmaradó nukleáris sugárzás következtében a teljes emberi civilizáció megsemmisülését eredményezheti, csak a hidrogénbomba tesztelése után merült fel. 1952/1953 és 1955 között mindkét oldal sorozatban tesztelte az egyre nagyobb hatóerejű hidrogénbombákat, és ennek eredményeként jutottak fokozatosan arra a felismerésre, hogy egy termonukleáris fegyverekkel megvívott harmadik világháborút nem lehet megnyerni. (Az 1954-ben az USA-ban tesztelt Castle Bravo nevű, 15 megatonnás hidrogénbomba hatóereje már több mint ezerszerese [!] volt a Hirosimát elpusztító atombombáénak.20 2014. tél 9
