Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 3. szám - AMERIKAI DOKTRÍNA ÉS EGY RÉGI "ÚJ" ÁLLAM - J. Nagy László: Új állam születik: Algéria, 1962
Új állam születik vettek a felszabadító háborúban Odakerült viszont tizenkét nő, tizenhat helyet pedig az európaiaknak tartottak fenn. A szeptember 20-án tartott voksoláson 195 képviselőt választottak. Abderrahman Faresz az öt nappal később összeült alkotmányozó nemzet- gyűlésnek adta át a hatalmat, s ezzel a március 19-től tartó átmeneti állapot véget ért. Még ugyanezen a napon miniszterelnökké választották Ben Bellát, és kikiáltották az Algériai Népi és Demokratikus Köztársaságot.37 A szocialista országok aggódva figyelték az eseményeket. A kairói magyar nagykövet 1962 júliusában - elfogadva a diplomáciai körökben uralkodó véleményt - úgy értékelte a helyzetet, hogy „Ben Bella pozíciója napról napra erősödik. Ennek alapján számítani lehet arra, hogy Ben Bella fog kormányt alakítani."38 A szovjetek teljesen kiforratlannak látták a helyzetet. Az ország központi politikai személyiségének Ben Bellát tartották, de nem túl pozitív képet festettek róla. Konzervatív politikusként írták le, mert szerintük kommunistaellenesség (megtűrte, de nem engedélyezte az AKP működését), diktatórikus törekvések és antiimperializmussal kevert szociális demagógia jellemezte, „bár kétségtelen, hogy pillanatnyilag Ben Bella politikája látszik népszerűbbnek, és ez tükrözi látszólag az algériai nép érdekeit is. Maga a jelenlegi helyzet azonban sok veszélyt rejt magában."39 A zavaros helyzet ellenére Moszkva egyre nagyobb reményeket táplált a fiatal állam bel- és külpolitikai orientációját illetően. Ezt a reményt táplálta Ben Bella is. Többek között azzal, hogy az első nem arab (és magát mindinkább szocialistának valló) ország, ahová ellátogatott, Kuba volt. A „rendkívül barátságos légkörűnek" minősített találkozóra 1962. október 16-án került sor. Ben Bella New Yorkból érkezett, ahol részt vett az országát október 8-án taggá fogadó ENSZ-közgyűlésen. Algériát 1962 őszétől - a magát gyorsan karizmatikus vezetővé kinövő Ben Bellával az élen - rendkívüli, „a földet sarkából kifordító" lelkesedés ragadta magával. Az országba nagyszámú baloldali - vagy inkább szélsőségesen balos - értelmiségi érkezett Európából és a világ más térségeiből. Algéria a balos tiersmondista forradalmi eszmék kísérleti terepévé vált. „Algériában a jelzőlámpa a függetlenség másnapján vörösre váltott" - jellemezte találóan a helyzetet az egyik résztvevő.40 A romantikus lelkesedés azonban mind inkább doktrinerségbe fulladt és voluntariz- mussá torzult. De az már Algéria történetének egy újabb fejezete. A háború befejeztével bizonyos értelemben Franciaország is „felszabadult"; mindenesetre „az algériai nyűgtől" - ahogyan egy ízben De Gaulle is nevezte - megszabadult, és a második világháború utáni korszak legsikeresebb évei köszöntöttek rá, központban a kiteljesedő fogyasztói társadalom mindennapi életet, a szabadidő felhasználását forradalmasító termékeivel. De Gaulle rendkívül aktív, újszerű, a hidegháború logikáján túllépni szándékozó európai politikája a „nagyság" reményét - vagy illúzióját? - villantotta fel, kétségtelen tekintélyt kölcsönözve Franciaországnak. 2014. ősz 123
