Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - AZ ÁTALAKULÓ BRIT BELPOLITIKA - Klein Dóra: Népszavazások az Egyesült Királyságban
Népszavazások az Egyesült Királyságban kétszer is bizalmat a lakosság Harold Wilsonnak, az ő álláspontjának ismerete gyakorlatilag semmilyen befolyást nem gyakorolt a szavazókra, így nem tudta az „Igen" táborát mozgósítani.71 A közös piaci tagság kapcsán kialakult vita ugyanakkor keresztülvágta a pártpolitikai hovatartozás szerinti hagyományos törésvonalakat. így egy oldalra került például a konzervatív Enoch Powell és a munkáspárti Michael Foot, akiket saját pártjuk is a jobb-, illetve baloldal radikális szereplőiként tartanak számon. A középosztály számára ez azt jelentette, hogy ha a szélsőséges nézeteket valló két politikus egyaránt a tagság ellen van, akkor „az talán valami jó lehet".72 A választások kapcsán a British Election Study (BES) 1964 óta készít felméréseket a várható részvételről, a választói magatartásról és az azt befolyásoló tényezőkről.73 így tett a 2010-es választások esetében is. A felmérések az előbbiek mellett kitértek a pártvezetőkről kialakult képre is: milyen népszerű Cameron, Clegg és Miliband a választók körében, mennyire tartják őket kompetens vezetőnek. E téren a liberális demokraták eleve „hátrányos" helyzetből indultak, mivel vezetőjük, Nick Clegg a választásokat követően kikerült a kedvelt politikusok köréből,74 népszerűsége nagyot esett: az 1-től 10-ig terjedő skálán a júniusi 5,1 helyett egy évvel később csak 3,7 körüli értéket ért el. Tehát ha valaki pusztán a szimpátia alapján szavazott (volna), az minden bizonnyal a liberális demokraták ellen és az alternatív választás elutasítására voksolt. A Munkáspártnál viszont ismét megjelent a sokat emlegetett megosztottság. Számos rangidős munkáspárti képviselő (Margaret Beckett, John Prescott és John Reid) nyíltan vállalta a Milibandétől eltérő véleményét és az érvényben lévő, „a győztes mindent visz" választási rendszer mellett foglalt állást.75 A választókat azonban nemcsak az befolyásolja, hogy a pártvezetők mit gondolnak az adott kérdésben, hanem az is, hogy mennyire bíznak meg bennük. Ha az egyén megbízik az őt képviselő politikusokban, akkor jobban kötelességének érzi, hogy részt vegyen a szavazásokon - legyen szó helyi, regionális, országos választásokról vagy népszavazásról.76 Ugyanakkor a politikusokba vetett hit önmagában nem elég, szükség van arra, hogy a vezetőt kompetensnek is tekintsék. A BES által a vezetői kompetencia kapcsán készített felmérés hasonló eredményt mutat, mint a népszerűséginéi. A 2010-es választásokat követően a vezetők képességeibe vetett hit csökkent, méghozzá nagyobb mértékben, mint amennyivel a népszerűségük.77 A három közül még így is David Cameront tartották a legalkalmasabbnak: a referendumig eltelt egy év alatt 6,2-ről 4,9- re esett vissza a skálán, míg Ed Miliband 4,9-ről 4,1-re, Nick Clegg pedig 5,6-ról 3,5-re. A 2011-es népszavazásnál ezek alapján a három nagy párt vezetői közül a két koalíciós partner megítélése volt kimutatható hatással a szavazók döntésére. Cameron csendes elutasító magatartása az alternatív választás ellen szavazók táborát gyarapította, ahogy - akarata ellenére - Cleggé is, akinek megnyilvánulásai a kívánttal ellentétes hatást értek el, és kedvezőtlen megítélése a másik oldal felé terelte a szavazókat. 2014. nyár 117
