Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - NAGY-BRITANNIA ÉS AZ EU - Somai Miklós: A britek és az EU közös költségvetése - különös tekintettel a rebate-re
Somai Miklós És akkor még nem beszéltünk a csatlakozás jogi következményeiről, elsősorban is arról, hogy a csatlakozási szerződés aláírásával, majd az arról szóló törvény parlamenti megszavazásával az Egyesült Királyság is alávetette magát az európai jog primátusának. Ugyanakkor ez nyilvánvalóan összeütközésbe került az íratlan brit alkotmánynak a parlamenti szuverenitásról szóló doktrínájával, mely szerint az országban a parlament rendelkezései jelentik a jog legfelső és végső forrását.3 Felmerül a kérdés: ennyi nehézség ellenére a britek miért gondolták meg magukat az európai integráció ügyében, és miért nem sajnáltak több mint egy évtizeden keresztül tárgyalni és harcolni azért, hogy a közösségen belülre kerülhessenek? Ha félretesszük az olyan jellegű, formál logikai válaszokat, mint hogy tagként nyilvánvalóan nagyobb befolyást remélhettek az integrációra (annak szabályrendszerére, stratégiájára stb.), mint a közösségen kívülről, akkor marad a puszta (köz)gazdasági magyarázat: a pénz. A britektől nem áll messze a praktikus gondolkodás, és könnyen összehasonlíthatták saját fejlődési pályájukat kontinentális szomszédaikéval. Bár az 1950-1973 közötti időszakban a brit gazdaság saját magához képest - akár az első világháborút megelőző 40 év (évi 1,90 százalékos), akár a két világháború közötti időszak (1,19 százalékos) teljesítményét tekintjük - igen gyors (évi 2,93 százalékos) növekedést ért el, ezzel a fejlődési ütemmel messze elmaradt az európai gazdasági integrációban részt vevő országoké mögött. Az Egyesült Királysággal összemérhető népességű és gazdasági erejű országok közül Francia-, Olasz- és Nyugat-Németország a fenti időszakban évi átlagban rendre 5,05 - 5,64 - 5,99 százalékos növekedést produkált. Bár ezt a gyors fejlődést a kedvező demográfiai folyamatok is elősegítették, az egy főre jutó bruttó hazai termék tekintetében a briteket 1973-ra az olaszok kivételével az EGK4 minden tagállama megelőzte. Amikor az 1960-as években a brit politikai elit meggondolta magát a csatlakozás ügyében, egyértelműen a hazájukénál három és félszer nagyobb, dinamikusan növekvő, ráadásul karnyújtásnyira lévő piacra való bejutás volt a legfőbb motivációja. Annál nagyobb volt a csalódásuk, amikor végül megvalósult az álmuk. A brit csatlakozás ugyanis időben gyakorlatilag egybeesett az 1973-as olajválsággal és a nyomában járó visszaeséssel, illetve az egyéb kísérő jelenségekkel (munkanélküliség, infláció). A belépéstől remélt gazdasági fellendülés elmaradt. Ráadásul, amikorra a tagság - az ötéves átmeneti időszak végén - teljessé vált, jött a második olajválság. A brit csatlakozás feltételeit még az Edward Heath vezette konzervatív kormány tárgyalta, de a csatlakozás után nem sokkal megalakult Harold Wilson második kormánya. A Munkáspárt az idő tájt bizalmatlanul kezelte a kérdést, félt az integrációtól, elsősorban az élelmiszerárak várható emelkedése miatt. A tárgyalások folyamán végig ellenkampányt folytatott, és azt az ígéretet tette a választások előtt, hogy győzelme esetén újratárgyalja a szerinte előnytelen csatlakozási feltételeket. Azt is kilátásba helyezte, hogy a feljavított szerződésről - pontosabban arról, hogy az új feltételek alapján a britek 78 Külügyi Szemle
