Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - NAGY-BRITANNIA ÉS AZ EU - Gálik Zoltán: Se veled, se nélküled - Az Egyesült Királyság és az Európai Unió viharos évei
Gálik Zoltán A kormányfő politikai ellenfeleinek szemében az EP-választásokat követően Cameron tekintélyvesztésének újabb tényezője lett az Európai Bizottság elnöki posztjáért induló Jean-Claude Juncker jelölése elleni harc elvesztése. Junckert az Európai Néppárt jelölte a Bizottság elnöki posztjára. Mivel a választásokat az Európai Néppárt nyerte meg, az Európai Parlament értelmezése szerint az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsnak őt kellett jelölnie a posztra. Cameron magatartása mögött két ok húzódott meg. Egyrészt addigi politikai tevékenysége miatt Junckert nem tartotta alkalmasnak a kompetencia-felülvizsgálati folyamat lezárulása után a tagállamokkal és az Európai Unió intézményeivel folytatandó alkudozás vezetőjének. Juncker, aki veterán politikusnak számít, hiszen Luxemburg miniszterelnöke volt 1995 és 2013 között, a kilencvenes években munkálkodott a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásán, valamint a gazdasági válság és a szuverén adósságválság ideje alatt az euróövezet elnöki posztját is betöltötte, föderális elkötelezettsége köztudott. Annak ellenére, hogy a kompetenciák megváltoztatásáról elsősorban a tagállamokkal kell megegyezniük a briteknek, a legfontosabb, legnagyobb befolyással rendelkező európai politikai pozíció betöltőjének személye kulcsfontosságú lehet a folyamat sikere szempontjából. Másrészt Cameron keményen védte a nemzeti érdekérvényesítés európai szerződésekben rögzített rendszerét. A Bizottság elnöki posztjára az integráció eddigi történetében mindig az EiT tett konszenzusos javaslatot. A lisszaboni szerződés az Európai Parlament legitimációjának erősítése érdekében kiegészítette a jelölési folyamatot azzal a kitétellel, hogy az Európai Tanácsnak „figyelembe kell vennie" a parlamenti választások eredményét. Az intézmények közötti harc, amely a demokráciák természetes velejárója, azonnal megindult. A túlzottan általános szabályozást az EP a saját hatalmának maximalizálására használta fel, amikor jelölteket állított, televíziós vitákat szervezett a jelöltek között, és az EiT-t megpróbálta kész helyzet elé állítani. A lisszaboni szerződés nem kötelezte volna a tagállamokat ennek a rendszernek az elfogadására, viszont az első jelölési folyamat a későbbiekre vonatkozóan precedenst teremtett. Az Európai Tanácsban elvileg elegendő a minősített többség a jelöléshez, de eddig minden esetben konszenzussal választották meg a bizottsági elnököt, jelezve a nemzetek felett álló intézmény vezetőjének egyértelmű tagállami politikai támogatását. Cameron zsákutcába került, amikor kijelentette, hogy nem támogatja Junckert. Egyrészt belpolitikai okokból, különösen pártja euroszkeptikus csoportjának véleménye miatt, ki kellett tartania az eredeti álláspontja mellett, még akkor is, amikor világossá vált, hogy az Európai Parlamentben a szocialisták is támogatják Juncker jelölését, az Európai Tanácsban pedig - Magyarország kivételével - a tagállamok sorban beálltak a luxemburgi politikus mögé. Másrészt rákényszerült arra, hogy - az integráció történetében először - szavazást kérjen a jelöltről, ám azon 26:2 arányban alulmaradt. Ezzel viszont éppen az Egyesült Királyság teremtett precedenst a konszenzusos megállapodás helyett a minősített szavazásos rendszer bevezetésére. Az Európai Tanácsban - ellentétben az 72 Külügyi Szemle
