Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Ari Shavit remekműve Izraelről (Réti György)
Könyvszemle Az energiák kifogyhatatlanok voltak. Bármerre ment az ember, mindenütt bontást és építkezést látott. Annak a nagyszabású tervnek megfelelően, amelyet 1950-ben a kormány által felkért építészek és tervezőmérnökök készítettek, Palesztina eltűnt a föld színéről, és helyét elfoglalta a modern Izrael állam. Az új falvak sokasága mellett megépült harminc új város is... A sorkötelezettségre épített népszerű hadsereg számos nem katonai feladatot is magára vállalt - például héberre tanította a katonákat - és az új társadalom hatalmas olvasztótégelyévé vált. Az állami oktatási rendszer egy évtized alatt háromszoros méretűvé vált... korszerű egészségügyi rendszert biztosítottak az izraeliek többsége számára. (204.o) És itt következik a jellegzetes „shaviti ellenpontozás": „Ahogy a túlélésért küzdenek, és új egyéniséget vesznek magukra, az ötvenes évek Izraeljének emberei eltemetik a palesztin gyümölcsöskerteket és az első zsidó betelepülők falvait, s a hétszázezer palesztin menekültet a hatmillió legyilkolt zsidó pusztulásának emlékével együtt törlik ki az emlékezetükből." (218. o.) A hetedik fejezet a könyv egyik legizgalmasabb része: az izraeli atombomba létrehozásának 1967-ben befejezett története. A kérdés még ma is annyira bizalmas, hogy művének ezt a részét a szerző szükségesnek látta bemutatni az izraeli médiák cenzorának, írása elején a szerző ismerteti az eddig megjelent információkat: az izraeli vezetésben folyt vitákat az atombomba szükségességéről, Ben Gurion miniszterelnök 1956-os igenlő döntését, majd az atombomba 1956 és 1967 közötti megvalósításának menetét. (233— 239. o.) A 27 oldalas fejezet nagy részét a bomba megalkotóinak utolsó, még életben lévő tagjával készített interjú tölti ki, aki még most sem kívánta felfedni a nevét, ezért a szerző csak mint „a mérnök" említi. Azt megtudhatjuk róla, hogy 1926-ban, Jeruzsálemben született, élete meghatározó élménye volt, hogy narancstermesztő apját 1943-ban lelőtte egy arab terrorista. Ezután aktívan részt vett a palesztinok kiűzését szolgáló számos akcióban és az 1948-as háborúban. Majd kiváló mérnök lett, aki fontos szerepet játszott a franciákkal való együttműködésben, amelynek eredményeként a két ország csaknem együtt lépett be az atomhatalmak addig csak kéttagú (USA és a Szovjetunió) klubjába. Sok érdekes epizódot mesél el a Negev-sivatagban fekvő Dimona melletti nukleáris kutatóközpont létrehozásáról. A fenyegető iráni veszéllyel kapcsolatban nagyon határozott a véleménye: „Noha ő azt gondolja, hogy már van bombájuk, ennek ellenére le kell csapni rájuk. Lecsapni minden erővel, amink csak van." (257. o.) Shavit itt is egyszerre fejezi ki az izraeli politikát támogató nézeteit, de bizonyos kételyeit is: „Dimona olyan tett, mely pontosan illeszkedik a holokauszt és az újjászületés, a rémület és a remény, a halál és az élet közé. Létrejötte olyan rendkívüli, hogy nem lehet tudni, vajon áldást hoz a következő nemzedékre, vagy gonosz átkot." (260. o.) A nyolcadik fejezet a palesztin területeken létrehozott izraeli települések sorsával foglalkozik. Közülük az elsőt, Ofrát 1975-ben építették meg a szélsőségesen cionista és vallásos erők; azóta a palesztin területeken létesített izraeli telepek lakóinak száma 174 Külügyi Szemle
