Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 1. szám - MAGYAR-TÖRÖK KAPCSOLATOK - Hóvári János: A 21. századi Törökország új utakon
A 21. századi Törökország új utakon október 29-én új időszámítás kezdődött. Politikai értelemben biztosan, de a fejekben nem: az oszmánok átöröklött tudása és kapcsolatrendszere elhalványulóan ugyan, de megmaradt, s valamiképp tovább élt - ha nem a politikai, akkor a történelmi tudatban. Miért van ennek jelentősége a 21. század elején? Megítélésem szerint azért, mert a kemalista Törökország bezárkózó jellegű volt és külpolitikai értelemben minima lista. Nem kívánta az országot semmiféle veszélynek kitenni, s így többnyire óvakodott nemzetközi kérdésekben markánsan állást foglalni. Ez a politika sok tekintetben helyes volt, s a Török Köztársaságnak biztonságot nyújtott. Még akkor is, ha a második világháború végén a hintapolitika majdnem a szakadék szélére sodorta az országot. Az apátiából Sztálin billentette ki Ankarát, amikor a háborút követően területi követeléseket fogalmazott meg Törökországgal szemben. Moszkva ellen az ország nem volt elég erős, így Ankara Washington segítségét kérte, s Törökország a szabad világ egyik állama, a NATO tagja és a hidegháború egyik frontországa lett. Az atlantizmus meghatározó erővé vált a török külpolitikában, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezt a társadalom egyes csoportjai kritikával illették és időnként illetik ma is. Ugyanakkor az is igaz, hogy Törökország bár hű és meghatározó tagja az észak-atlanti szövetségi rendszernek, ez nem akadályozta meg abban, hogy egy éles helyzetben ne a nemzeti érdekérvényesítést, illetve saját etnikumának védelmét válassza, és határozottan fellépjen a ciprusi törökök védelmében. Megítélésem szerint a török külpolitika a hidegháború utáni helyzetet sokáig nem érzékelte pontosan. Úgy is fogalmazhatunk: felkészületlenül érte, miként a világ legtöbb országát is. A török vezetés eufórikusán értelmezte a dél-kaukázusi és a középázsiai térség felszabadulását a szovjet uralom alól; de rövid időn belül szembe kellett néznie azzal, hogy az ottani rokon népek más utat jártak be, mint Törökország, ezért nem minden területen lehet velük egykönnyen közös nevezőre jutni. De Ankarában azt is be kellett látni, hogy ez a politika költséges, még akkor is, ha egy idő után a török nagyvállalatok jelentős szerepet kaptak és kapnak a térség fejlesztéseinek megvalósításában. Nem volt könnyű megérteni Ankarában azt sem, hogy Oroszország nemcsak a gyarmatosítást és a szovjetizálást jelentette a Volga-vidék, a Dél-Kaukázus és Közép- Ázsia török népeinek, hanem a modernizációt és az indusztrializációt is. így Moszkva a térség jelenét és jövőjét illetően megkerülhetetlen maradt. Ennek következtében Törökországnak olyan Oroszország-politikára volt szüksége, amely sok minden egyéb mellett ezt a jelenséget is kezelni tudta. Természetesen ezt nem csupán a józan ész követelte meg, hanem következménye volt annak is, hogy a nyugati világ - az EK és később az EU, valamint az Egyesült Államok - elég keveset tett és tesz azért, hogy a kaszpi-tengeri és a közép-ázsiai térséget új útra állítsa, és ebben Törökországgal együttműködjön. A Jugoszlávia felbomlását követő háborúkban érthető volt Ankara határozott kiállása a bosnyákok, az albánok és a balkáni térség török közösségei mellett, de az is, hogy ez nem csupán a Balkánról elmenekült és elüldözött törökök és muszlimok máig 2013. tavasz 5
