Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Pócza Kálmán: Emlékezetpolitika - Múltfeldolgozás és történelemtudomány Németországban (Hettyey András)
Könyvekről módszerek bevonása a történelem kutatásába legalább ötvenéves késéssel [vagyis a 60- as, 70-es években] vert gyökeret Németországban". Ez a rankei meghatározottság azt is jelentette, hogy a második világháború nem okozott metodológiailag törést a német történetírásban. Az ötvenes években elsősorban a német felelősség kérdése foglalkoztatta a tudósokat (Gerhard Ritter, Friedrich Meinecke, Hans Rothfels), akik egyetértettek abban, hogy a nácizmus nem egyedi német jelenség vagy tévút volt. Ok ezt az időszakot „üzemi balesetnek, a helyes útról való letérésnek értékelték". Az első, aki e felfogásnak ellentmondott, és a nácizmust a német fejlődés egyenes következményének tekintette, Fritz Fischer volt, aki bizonyos értelemben előkészítette a 60-as évek végén a német történetírásban bekövetkezett megújulást. Az 1968-at követő években a német történetírás mind tartalmilag, mind metodológiailag megújult. Végre utat tört magának a társadalomtörténet és a mikrotörténelem, a tartalmi hangsúly pedig Hitler szerepére, a nácizmus hatalomgyakorlására és (a 80-as évektől) a holokauszt kutatására tevődött át. A szerző Martin Broszatot emeli ki, aki mikrotörténeti módszerekkel meggyőzően kimutatta, hogy a náci rendszer polikratikus volt, azaz Hitler szerepének korábbi (túl)hangsúlyozása elterelte a figyelmet arról, hogy a helyi szintű döntéshozóknak és a „kisembereknek" igenis volt mozgásterük a tekintetben, hogy beállnak-e a nácizmus lelkes támogatóinak a sorába vagy sem. Pócza Kálmán esszéjéből természetesen a közismert „Historikerstreit" sem maradhat ki, amelynek keretében a nyolcvanas évek második felében a német történészek a holokauszt egyediségéről, a nácizmus és a kommunizmus bűneinek az összehasonlíthatóságáról vitatkoztak, politikai töltettől sem mentesen, hiszen a hatalomra került Helmut Kohl kancellár azt szerette volna, ha a konzervatív áttörés az NSZK szellemi hátországában is tükröződik. Az utolsó fejezetben, amely az egyesült Németország történetírásával foglalkozik, végleg kibontakozik a szerző tézise, amely szerint a történészvitától kezdődően a nyilvánosság túlságosan rátelepedett a történelem vitás kérdéseinek megítélésére, és a korábbi szakmai viták politikaiakká alakultak át. A szerző szerint jó példa a nyilvánosság káros hatására, hogy éppen azok a nácizmussal foglalkozó könyvek fogynak jól, amelyek nem veszik figyelembe a történettudomány kritériumait, és - szenzációhajhász módon - például a németség örök antiszemitizmusával magyarázzák a holokausztot (Daniel Goldhagen). A munka - rövid terjedelme miatt is - csak a legfontosabb csomópontokra koncentrál, ám így is jó áttekintést ad a német történetírás múltjáról. Kritikaként fogalmazható meg, hogy a szerző egy-egy rövid kitekintést ad az izraeli és az amerikai történészek holokauszt-vitájáról is, ám e kitérők helyett talán érdemesebb lett volna például a Historikerstreit részletesebb ismertetése. 188 Külügyi Szemle
