Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Besenyő János: Nyugat-Szahara (Hettyey András)
Könyvekről A szerző a könyv utolsó fejezeteiben az ENSZ helyi missziójának, a MINURSO-nak (Mission des Nations Unies your VOrganisation d'un Référendum au Sahara Occidental) a felépítését és történetét ismerteti, melynek keretében magyar katonák és rendőrök is szolgáltak Nyugat-Szaharában. Dicséretes, hogy a legutolsó fejezet a menekülttáborokban folyó nehéz életbe is bepillantást enged az olvasó számára, teljes képet adva a történtekről. A könyv összességében meggyőzően érvel amellett, hogy a rendezés legfőbb akadálya Marokkó, amely ragaszkodik az illegálisan birtokba vett területhez. Ebben nagy segítségére van Rabatnak, hogy az ország évtizedek óta megbízható szövetségese Amerikának és Franciaországnak (120., 141., 181-183. o.). Párizs különösen a vele rossz viszonyt ápoló Algéria ellensúlyozása érdekében támogatja a mindenkori marokkói uralkodót. Cserébe Algéria a POLISARIO megbízható szövetségese. Talán ennyiből is látható, hogy mint minden konfliktus esetén, a regionális (és globális) dinamikák és kapcsolatrendszerek komoly szerepet játszanak Nyugat-Szaharában is. A munka erőssége, hogy ezt szintén elemzi a szerző. A könyvből az is kiderül, hogy vita van akörül, hogy pontosan miért hódította meg Marokkó Nyugat-Szaharát. „Ugyan a legtöbb elemző véleménye szerint Marokkó elsődlegesen a foszfátlelőhelyek miatt szállta meg Nyugat-Szaharát, de ez az állítás nem valós. Marokkó ugyanis 1975-ben már a világ egyik legjelentősebb foszfát kitermelője és exportőre volt, ezen kívül még több évtizedre elegendő tartalékokkal rendelkezett a mezőgazdaság számára annyira fontos nyersanyagból. Egyszóval a Nyugat-Szaharában található foszfát - bármennyire is nagyobb tisztaságú, mint a marokkói - nem jelentett komoly indokot a terület megszállására, sőt a bányák őrzése és működtetése a harcok kirobbanása után sokkal többe került, mint az azokból származó jövedelem." (24. o.) A szerző szerint nem gazdasági, hanem sokkal inkább legitimációs kérdés volt a marokkói szultán számára a térség megszerzése. Ezt az érvelést némileg gyengíti, hogy Besenyő néhány oldallal később bevallja: a foszfátnak, a halászatnak és a kőolajlelőhelyeknek köszönhetően „Marokkó Nyugat-Szahara megszerzésével komoly gazdasági lehetőségekhez jutott, és részben ezért, részben pedig politikai okokból - nacionalizmus, berber szeparatista törekvések - nem kívánja a terület feletti ellenőrzési jogokat átadni az őslakosoknak". (33. o.) Sőt, a szerző szerint „a [nyugat-szaharai] bányákban a világ egyik legjobb minőségű, kb. 80%-os tisztaságú foszfátja található. Kiaknázása jelentős hasznot hoz Marokkónak". (23. o.) Felmerül tehát a kérdés, hogy a marokkóiak mennyire voltak tisztában a rájuk váró gazdasági lehetőségekre (valószínűleg elég pontosan), és nem lehet-e, hogy egyszerre voltak politikai és gazdasági megfontolások a hódítás mögött? Erre egy részletesebb haszon-költség elemzés talán választ adhatott volna, ez azonban a források hiánya és a marokkói titkolózás következtében érthető okokból nehezen kivitelezhető. Az azonban biztosnak tűnik, hogy Marokkó nem járt rosszul. 188 Külügyi Szemle
