Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dunay Pál: Egy lépés előre...Győri Szabó Róbert: a Magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig
Könyvszemle A nemzetpolitika a helyén szerepel a kötetben. Ráadásul elkerüli azt a zsákutcát, amely egyes politikai erőket nemzetinek, míg másokat nemzetietlennek mondana. A kötet elején és végén találhatók az erre vonatkozó legérdekesebb megjegyzések. Helyesen hívja föl a figyelmet a szerző arra, hogy egy többnyelvű, többkultúrájú, föderalisztikus, autonómiákat garantáló modell - Svájcot kivéve - sehol sem jött létre (22. o.). Azt már csak egy idézetből állapíthatjuk meg, hogy a „magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat" (51. o.), holott jó lenne tudni, a szerző osztja-e ezt a nézetet. Mindenesetre érdekes, hogy különösebben nem téve különbséget a rendszervált(oz/tat) ást követő kormányzatok között, szűri le a következtetést: „A magyar nemzetpolitika 1990 óta összességében nem volt túl sikeres" (393. o.). Persze jó lenne tudni, mihez viszonyítja a szerző a sikert vagy a sikertelenséget. Amit viszont a konkrét kérdésekről ír, helytálló. így például a 2004-es kettős állampolgárságra vonatkozó fatális népszavazásról (380. o.), amikor is a kormányon lévő erők kihagyták a lehetőséget, hogy a lakosság lelkiismeretére bízzák a döntést, s ezzel hosszú időre aláásták helyzetüket a határon túli magyarság szemében. Egyetlen dolgot meg lehetett volna tanulni az elmúlt több mint húsz évben: a határon túli magyarság sorsát nem a magyar kormányzat hangereje befolyásolja, hanem a szomszédos államok demokratikus folyamatai. A 2010-ben hivatalba lépett kormány pedig oktondi módon válogatott a határon túli magyarság által támogatott pártok között. Majd amikor az elsőbbségi partnerek csak a térről nézhették a bukaresti és a pozsonyi parlamentet, a FIDESZ-KDNP által kevésbé kedvelt pártok (Most/Híd, RMDSZ) pedig a padsorokban foglaltak helyet, megkezdődött a kiigazítás. Ehhez nyilván hozzájárult az a felismerés, hogy a kettős állampolgársághoz kötődő választójogot nem azért emelte törvénnyé a konzervatív koalíció, hogy abból - ne adj' Isten! - a baloldal formáljon előnyt a 2014-es országgyűlési választásokon. Ez is bizonyítja, hogy míg az Antall-kormány időszakában a magyarságpolitika gyakran még érzelmi politika volt, addig mára az a pragmatikus hatalmi-politikai játék részévé vált, amiben a konzervatív erők vitathatatlanul jobban teljesítenek. Egy tankönyv esetében különös figyelmet kell fordítani arra, helyükön vannak-e a tények, vannak-e benne hibák, tévedések. Amennyire meg lehet ítélni, viszonylag kevés tárgyi tévedés van a kötetben. Ezek közé tartozik az, hogy a bandungi konferenciát a szerző véleményétől eltérően (207. o.) nem 1954-ben, hanem 1955-ben tartották. De ez a tévedés is illusztrálja, miért kerüli a szerző azt, hogy akárcsak egy szóval is említse, Magyarországnak az euroatlanti térségen kívül is volt külpolitikája. Lehet, hogy soha nem az volt a stratégiai főirány, de említést sem tenni - Kínán kívül - a világ nagy részéről, meglehetősen nagyvonalú átsiklás. Ugyancsak érdemes megemlíteni, hogy a „régi Európa" - „új Európa" megkülönböztetést (378. o.) nem az EU-ban kezdték el használni az iraki háború kapcsán, hanem az Donald Rumsfeld amerikai védelmi minisztertől származott, s onnan terjedt tova. 2 32 Külügyi Szemle
