Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" ESETTANULMÁNYAI - Jungbert Béla: Az "arab tavasz" és Jordánia: revolúció helyett evolúció
Jungbert Béla felgyorsította a reformok társadalmi vitáját, és nyilvánvalóvá tette az implementálás elodázhatatlanságát. Jordánia együttműködése az EU-val és az USA-val eddig is stratégiai alapokon történt, az uralkodó és a hatalmi elit ezen már csak saját jól felfogott érdekében sem változtat. Nyugati, főleg amerikai liberális körökben szeretik azt hangoztatni, hogy a zsarnokságot Észak-Afrika és a Közel-Kelet több országában megdöntő arab tavasz mozgalmai a liberális demokráciának az önkényuralmi rendszerek ellen a szovjet típusú rezsimek összeomlása óta aratott legnagyobb, globális kihatású győzelmét jelentik. A nemzetközi környezet azonban az arab demokratikus átmenet szemszögéből korántsem értékelhető kedvezőnek. Hiányzik az USA támogatása, mert az visszafogottabb lett a térségben, miközben világpolitikai prioritásai átalakultak. Eközben mind több nemzetközi szereplő igyekszik a változásokból hasznot húzni. Az arab világra bénítóan ható izraeli-palesztin konfliktus rendezése megfeneklett, és a kiszámíthatatlanságot növelő feszültségforrás maradt, akárcsak Irán. Eddig multipoláris volt a regionális erőtér, s jelenleg úgy tűnik, ezt követően sem lesz ez másképp. Irán talán a legnagyobb vesztese a fejleményeknek. Nemcsak elvesztette legfontosabb térségbeli szövetségeseit, de a hivatalos Szíria melletti kiállása miatt nagyot veszített népszerűségéből az arab országok között is. Ezzel szemben Törökország ázsiója (a stabil politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok miatt) nőtt. Egyiptomnak mindenekelőtt belső ügyeit kell rendeznie, s életet kell lehelnie haldokló gazdaságába. Szaúd-Arábia és a többi Perzsa-öböl menti ország mindent megtesz a jelenlegi belpolitikai status quo megőrzése érdekében, ehhez (főként anyagi) erőforrásaik rendelkezésre állnak. Ezzel együtt, az információs társadalomnak ők sem tudnak majd ellenállni, s ha lassan is, de ott is változások következnek. Rijád egyébként közvetlenül is nyomást gyakorol Jordániára azért, hogy az késleltesse vagy ha lehet, el is kerülje a hatalomra törekvő iszlamistáknak a reformok, valamint a demokratizálódás örve alatt bekövetkező győzelmét. Az így kieső amerikai, illetve európai anyagi támogatásokat pedig Rijád kész volna többszörösen kompenzálni Ammánnak. Szaúd-Arábiát ugyanis félelemmel tölti el a nyugati demokrácia és a politikai iszlám keverékének az arab tavasz során egyes arab országokban történt hatalomra kerülésével járó destabilizálódás, amit nem szívesen látna a saját szomszédságában. Jordániának a nyugati szövetségi rendszerbe történt szerves beágyazottsága azonban pillanatnyilag nem ad teret az efféle spekulációnak. Nemrég az Egyesült Államok még attól tartott, hogy Irán, az általa támogatott síita többségű Irak, továbbá Szíria és a libanoni Hezbollah révén „síita félhold" jön létre, háttérbe szorítva a Nyugat-barát szunnita vezetőket. Egy évvel az arab forradalmak kirobbanása után egyrészt tovább mélyülnek az ellentétek a térség államaiban élő szunniták és síiták között, másrészt a kvázi polgárháborús Szíriában most a Nyugat a szunnita diktatórikus rezsimmel szemben a nehezen körvonalazódó és össze nem 182 Külügyi Szemle
