Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" TÁRSADALMI-GAZDASÁGI KONTEXTUSA - Csicsmann László: A mérsékelt iszlamista mozgalmak szerepe az "arab tavaszt" követő politikai átmenetben
Csicsmann László A fenti nyilatkozatokból is kirajzolódik az a kép, hogy a mérsékelt iszlamista szervezetek pragmatikus politikát folytatnak, és alkalmazkodnak a politikai realitásokhoz. Az elmúlt évek, illetve az arab tavasz kapcsán végzett közvélemény-kutatások pedig azt bizonyítják, hogy az arab világ lakossága nem preferálja egy iráni típusú politikai rendszer bevezetését.31 Az iszlamista szervezetek alkalmazkodási képessége abban is megnyilvánul, hogy a legkülönbözőbb kérdésekben szekuláris pártokkal is együttműködnek. Ennek a lehetősége - a fentiekben bemutatott tipizálást szem előtt tartva - elsősorban Egyiptomra, Tunéziára, Jordániára és Marokkóra vonatkozik. Szíriában a betiltott Muszlim Testvériség diaszpórában élő tagjai az országon kívül próbálják befolyásolni az eseményeket. Líbiában azonban a Líbiai Iszlám Fegyveres Csoport tagjai csatlakoztak a felkelőkhöz, és az ideológiai különbségeket egy cél érdekében félretéve, a Kaddáfi-rezsim megdöntéséért kooperáltak velük. Az arab tavasz talán legjelentősebb következménye, hogy a diktátorok bukását követően az iszlamista mozgalmak politikai pártot alapíthattak Egyiptomban, Tunéziában, illetve Líbiában is. Mindhárom ország esetén azt láthatjuk, hogy a domináns iszlamista mozgalom létrehozta a saját politikai pártját. Egyiptomban és Líbiában a Muszlim Testvériség helyi szervezetei megalapították a Szabadság és Igazságosság Pártot, míg Tunéziában a betiltott al-Nahda nevű szervezetet legalizálták. Külön is hangsúlyozni érdemes azonban, hogy nem egy párt alakul az iszlám nevében, hanem megsokszorozódik az iszlamista pártok száma. A politikai iszlám az arab tavasz alatt sem válik egy egységes, azonos jövőbeni célokat szem előtt tartó mozgalommá. A domináns iszlamista pártokat például erőteljesen kritizálják az azoknál jóval konzervatívabb szalafita csoportok, amelyek nem mondtak le az iszlám állam megvalósításának céljáról. Az iszlám jelszavakat pedig a szekuláris politikai pártok is beépítették a programjukba, hiszen az elmúlt évtizedekben a vallás megerősödése társadalmi szinten volt megfigyelhető a térségben. Az iszlám ebben az értelemben a politikai stratégia részévé vált, egy olyan eszközzé, amellyel mobilizálni lehet a szavazókat és manipulálni a folyamatokat. Az iszlamista szervezetek például nem egyszer érvelnek azzal, hogy „aki rájuk szavaz, az iszlámra szavaz, aki pedig másra szavaz, az iszlámellenes". Egy olyan neopatriarchális berendezkedésű társadalomban, mint Egyiptom, Tunézia vagy Marokkó, egy ilyen, ideológiai színezetű politikai kampány szerepet játszik a választások során. A politikai iszlám tehát meglehetősen sokszínű jelenség. Azonban az adott államban domináns iszlamista mozgalmak belülről sem egységesek. Az arab tavasz alatt különösen a pártalapítás során kerültek elő a jelentős generációs és nézetbeli különbségek. A pártalapítással és a politikai részvétellel a mozgalmakon belül általánosságban egyetértés volt, azonban annak mikéntje kapcsán éles ellentétek bontakoztak ki. Az egyik ilyen, máig is tisztázatlan kérdés az új párt és az anyaszervezet közötti viszony, illetve az új pártvezetés tagjainak kinevezése. Mind Egyiptom, mind Tunézia esetén azt látjuk, hogy az újonnan létrejövő politikai pártok hivatalosan függetlenek az őket létrehozó anyaszervezetektől. Ebben a tekintetben a jordániai Iszlám Cselekvés Front 110 Külügyi Szemle
