Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István és kortársai a diplomácia első világháborúban bekövetkezett válságáról
A fel nem fedezett Bibó háború intézményének betiltására. Az országok közötti konfliktusokat a Népszövetséghez utalták - annak feladata volt, hogy a vitatott kérdések békés megegyezés útján történő rendezését biztosítsa. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektettek az olyan demokratikus módszerek nemzetközi kapcsolatok területén való alkalmazására, mint a nyilvánosság és a közvélemény hatalma, amelyek segítségével az államok közti titkos szerződéseknek kívánták elejét venni, illetve egy általános leszerelést szerettek volna elérni. Bár kielégítő bizonyítékok ezt nem támasztották alá, mégis a titkos szerződéseket tették felelőssé a háború kitöréséért.36 Az általános leszerelés kapcsán pedig azt feltételezték, hogy a vesztes országok erővel történő leszerelése - a közvélemény segítségével közvetített észérvek alapján - megbízható eszköze a háború elkerülésének.37 Azok a gondolkodók, akik a két világháború között, illetve a második világháborút követően a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásába fogtak, energiájuk egy részét arra fordították, hogy a fenti tételek helyességét kritika alá vonják. Valamennyien a politikai okokat tekintik döntőnek, szemben a moralizáló vagy a gazdasági okokat előtérbe helyező gondolkodókhoz képest. Ennek megfelelően, elsősorban nem Németország kizárólagos felelősségét vizsgálják. A gazdaság szerepét pedig inkább a politikai okokat elkendőző ideológiaként tekintik jelentősnek, amely az angolszász országokban a politikai realizmustól elrugaszkodott, túlzott optimizmust erősítette. Ez vezetett ahhoz a politikai gyakorlathoz, amely a parlamentáris demokrácia jogi megoldásait a külpolitikában is követhető és a politikai fejlődés nevében egyre inkább követendő mintaként kezdte értékelni. A fenti állítások valótlanságát hangsúlyozandó, számos szerző utópiának, illetve ideológiának minősítette azokat, egyszerre fejezve ki az állítások naivitását és/vagy a valódi szándékokat elkendőző voltát. Az utópia kritikája a fenti tételeket a politikai realitás, leginkább a hatalmi tényező szemszögéből értelmezi újra, míg az ideológia vádja az állítások mögött rejlő valódi (tudatos vagy nem tudatos) érdekeket leplezi le. A két fogalom közti eligazodásban Mannheim Károly könyve lehet segítségünkre, akinek művére mind Edward Hallett Carr, mind pedig Morgenthau hivatkozik. Mint arra már fent utaltunk, az ideológia vádjának az eszmetörténeten messze túlmutató gyakorlati jelentősége abban áll, hogy a politikai ellenfelek a nemzetközi politikai közösség megosztottsága esetén ezzel a váddal illetik egymást, ami az esetek többségében nemcsak a politikai megegyezést teszi lehetetlenné, hanem a hadviselés egyik eszköze is. Mannheim azonban különbséget tesz az ideológia partikuláris és totális fogalma között: Az ideológia partikuláris megközelítéséről van szó, amikor az ideológia szó használata azt jelzi, hogy szkeptikusak vagyunk az ellenfelünk által használt gondolatokkal és reprezentációkkal (megjelenítésekkel) kapcsolatban. Úgy tekintünk rájuk, mint a valódi helyzet elrejtésére szolgáló, töb- bé-kevésbé tudatos álcázásra, ahol a valódi helyzet elismerése nem áll az 2011. tél 183
