Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István és kortársai a diplomácia első világháborúban bekövetkezett válságáról
A fel nem fedezett Bibó A vádaskodásnak ebben az összevissza gabalyodott szövedékében az a keserves, hogy a valóság nemhogy távolodnék, hanem mindinkább közeledik a kölcsönös vádakban kirajzolódó rémképekhez. A közösségi rémképeknek ugyanis megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni. ... De még ott is, ahol a helyzet nem fajul idáig, a kisebbségi élet lassan lehetetlen állapottá válik. .. .megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított nyomott életté válik, melyet egy reális vagy kevésbé reális remény kompenzál: a fajtestvérekkel való egyesülés reménye. A reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg, állandó kilengést jelent a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia között, s tartósan elviselhetetlen.11 Stratégia A háború egészen az első világháborúig a nemzetközi rendszer természetes intézménye volt, amely még egy legitim rendszeren belül is előfordult. A különbség az, hogy ebben az esetben a háborút a létező legitimitás nevében, a nemzetközi rend fennálló keretein belül folytatták. A háború célja a nemzetközi rendszer közelítése az államok által elfogadott legitimitáshoz. A legitimitás tehát önmagában nem szünteti meg a konfliktusokat, csak korlátozza azok mértékét. Kissinger szerint a hagyományos értelemben vett diplomácia csak egy legitim nemzetközi rendben lehetséges.12 A háború tehát az európai diplomácia fontos és elismert, vagyis jogos intézménye volt. Ez a nemzetközi közösség kevéssé integrált jellegéből fakadt. Raymond Aron fogalmazza meg a legtisztábban a diplomácia és a háború közötti viszonyt, amikor azt mondja, hogy diplomácia és stratégia kiegészítik egymást; a kettő csupán a politika egyetlen művészetének két aspektusa. A stratégia művészete ebben a felfogásban: a lehető legkisebb áron győzni - vagyis a meggyőzés helyett a legyőzés művészete. De mivel a diplomácia a tágabb fogalom, a stratégiát magát is sokáig a meggyőzés egyik formájának tekintették, és csak addig folytatták a háborút, ameddig ez nem történt meg, azaz amíg az egyikük nem engedett a két fél közötti vita konkrét tárgyában.13 Bibó így ír erről: „... az indulat nélküli háború 18. századi felfogása ... a háborút nem katasztrofális sötétbe ugrásnak, hanem politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet - minél kevesebb indulattal - csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó engedni bizonyos fokig a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit.. ,"14 2011. tél 177
