Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Magyar külpolitika a bipoláris világban módon ekkor is „a szorosan együttműködők" kategóriával jelöltek,72 noha korábban, a hatvanas évek közepétől kezdődően ez alatt a gyakran Románia nélkül egyeztető „hatokat" értették. A három ország vezetői kétoldalú tárgyalások során igyekeztek ösz- szehangolni a gazdasági és politikai reformokkal kapcsolatos elképzeléseiket, és arra törekedtek, hogy a Varsói Szerződésen, illetve a KGST-n belül - mivel mindkét szervezetben számszerű kisebbségben voltak - egységes álláspontot képviseljenek, s így gyakoroljanak nyomást a konzervatív vezetésű országokra. Ez a „különleges viszony" minden bizonnyal jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy szovjet részről mindvégig alapvetően toleránsán kezelték a belső átalakulás és a külpolitika terén sok tekintetben úttörő jellegű magyar kezdeményezéseket.73 Kelet-Közép-Európát illetően ebben az időszakban két ponton következett be alapvető és a régió sorsát meghatározó változás a szovjet politikában: az egyik a „szocialista pluralizmus" elvének elfogadása, a másik pedig a szövetségi viszonyban egy új stratégia (és egyben taktika), a Brezsnyev-doktrína lebegtetésének bevezetése volt.74 Gorbacsov az 1988. júniusi pártkonferencián, minden előzetes teoretikus előkészítés nélkül kifejtette, hogy minden népnek jogában áll megválasztani a maga társadalmigazdasági rendszerét. A szovjet vezető legfontosabb célja az lehetett, hogy a Szovjetuniónak és a kelet-európai országok közti kapcsolat egyre kritikusabbá váló témakörében olyan új, nyilvános diskurzust vezessen be, amely a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret és manőverezési lehetőséget biztosít a szovjet reformerek számára, megteremtve ezzel a folyamatosan változó helyzetre való rugalmas reagálás esélyét. A fent idézett tételt Gorbacsov és a vezetés más tagjai 1988-1989 folyamán számos változatban megismételték, hamarosan kiegészítve azt a katonai erő alkalmazásáról való lemondás ígéretével. Ezeknek a többfunkciós, azaz valamennyi érdekelt félhez egyszerre szóló és szándékosan kétértelmű nyilatkozatoknak a lényege az volt, hogy implicit módon elvetették ugyan a szovjet beavatkozás lehetőségét, de kategorikusan sohasem mondták ki, hogy ebből következően a Szovjetunió akkor sem fog beavatkozni valamely kelet-európai szövetségese belügyeibe, ha ott a politikai átalakulás - horribile dictu - a szocializmus teljes feladásához és a nyugati típusú parlamenti demokrácia helyreállításához vezetne.75 Vagyis az egyes országok szabad döntésére vonatkozó tételt mindenki saját érdekei és vágyai szerint értelmezhette, miközben az - az átmeneti viszonyoknak megfelelően - magában foglalta az ellentétes interpretáció esélyét is. Ráadásul mindez kiegészült a kelet-európai országokkal fenntartott, felső szintű kétoldalú kapcsolatokban alkalmazott bizalmas tájékoztatás és „orientálás" módszerével. A fenti „dialektikus" megközelítés ebben a viszonyban lényegesen konkrétabb formában jelentkezett. Grósz Károly 1989. március végi, moszkvai látogatása során például Gorbacsov egyfelől kijelentette, hogy „ma teljesen ki kell zárni a szocialista országok belügyeibe való beavatkozás megismétlődésének lehetőségét", egyúttal azonban azt is hangsúlyozta, hogy „saját magunkra és másokra gondolva a határokat világosan meg 2011. tél 117
