Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Gálik Zoltán: Brit koalíciós Európa-politika konzervatív módra: távolságtartás új alapokon
Brit koalíciós Európa-politika konzervatív módra: távolságtartás új alapokon egymást. Nagy-Britannia vezető szerepet töltött be a világkereskedelem liberalizálásában, de a hegemónia hanyatlásának időszakában, az 1930-as években bezárkózott a birodalmi keretek közé, Európa továbbra is mellékszereplője volt annak a komplementer gazdasági rendszernek, amely a mezőgazdasági termékek birodalmi importjára és a késztermékek perifériára helyezésére épült. A nagyhatalmiságának reálgazdasági alapjaitól már a századfordulón, de pénzügyi-monetáris nagyhatalamiságától a második világháborút követően búcsúzó ország külgazdasági kapcsolatai a háború lezárását követő két évtizedben még erősen nyitottak voltak a volt gyarmati területekre.1 A különleges kapcsolat gazdasági dimenziója elsősorban a hitelezés és a beruházások területén volt jelentős - és persze vitathatatlanul a katonai együttműködés területén. Európa Macmillan miniszterelnöksége alatt, az 1960-as évek elején kezdett valóba érdekes lenni az Egyesült Királyság számára. Ekkortájt végleg átrendeződtek a világgazdaságban a brit érdekszférák, és a gazdaságnak új, erős partnerre volt szüksége. A közép- hatalmi pozíciót csak úgy tarthatta fenn az Egyesült Királyság, hogy a világgazdasági pozícióinak jelentős részét európai viszonyra váltja. Ami azonban a Nemzetközösség rendszerén belül működött, azaz a komplementaritás és monetáris hegemónia, az az új rendszerben három okból sem. Egyrészt az európai államok viszonyában nem működött a komplementaritás rendszere, a gazdaságot modernizálni kellett, mielőtt versenyképessé vált volna. Ezt Margaret Thatcher tette meg a nyolcvanas években, majd John Major és Tony Blair tökéletesítette. Másrészt a monetáris rendszert az Amerikai Egyesült Államok működtette. Harmadrészt az Egyesült Királyság csak követő politikát folytathatott az európai integrációban, hiszen az integrációhoz utólag csatlakozott, az acquis adottság volt számára. Thatcher és Major az kívül maradás (opt-out) feltételeinek megteremtésével2 sokszor gyengítette a brit pozíciókat, hiszen bizonyos szorosabb európai integrációs folyamatok esetében csak kívülről szemlélheti továbbra is a többiek által létrehozott szabályokat, és egy esetleges későbbi csatlakozásánál ismét csak adottságként találkozhat azokkal. Tony Blair miniszterelnöksége alatt teljesedtek ki a thatcheri gazdaságpolitika vívmányai. A világháború után lassan lomha középhatalommá süllyedő, majd a hetvenes években súlyos strukturális gazdasági problémákkal küszködő ország modem, dinamikusan fejlődő pályára állt. Az európai vetélytársakkal szemben megfordult az ötvenes években elszenvedett lemaradás. Akkor a német és francia gazdaság jelentősen túlszárnyalta a brit gazdasági növekedési mutatókat. 1990-től azonban az Egyesült Királyság tette ugyanezt: 1991 és 2009 között a GDP 48 százalékkal növekedett, lehagyva a 35 százalékkal teljesítő Franciaországot és az egyesítés gondjait a vállán hordozó, 22 százalékkal növekvő Németországot.3 Gordon Brown a Blair-kormányok pénzügyminisztereként sikeresen folytatta a Konzervatív Párt modernizációs programját. A „harmadik út" gazdaságpolitikája nem szakított a thatcheri örökséggel, hanem továbbvitte azt. A Blair-Brown-párosnak 2011. tavasz 73
