Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)

2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991

Magyar külpolitika a bipoláris világban okozna különösebb gondot, mert a Magyarországról kitelepített németek helyére lehet telepíteni őket.17 A potsdami konferencia után pedig egy rövid ideig olyan meglepő elképzelések is megfogalmazódtak a csehszlovák diplomáciai körökben, hogy „a ma­gyarok kitelepítése nem a három nagyhatalom jóakaratától, hanem egyedül a magyar- országi orosz katonai hatóságok jóváhagyásától függ, amelyek egyedül felelősek a rend fenntartásáért Magyarországon".18 A csehszlovákiai magyaroktól való megszabadulás legegyszerűbb módja kétségte­lenül az lett volna, ha a csehszlovák-magyar határ mentén elterülő, kompakt magyar lakosságú területeket visszacsatolták volna Magyarországhoz. Ez a megoldás azonban csehszlovák részről, érthetően, nem merült fel. Ilyen igénnyel közvetlenül a magyar kormány sem léphetett fel, miután Csehszlovákiát területi integritása kérdésében mind a nyugati nagyhatalmak, mind a Szovjetunió teljes támogatásukról biztosították.19 Pe­dig éppen egyedül Csehszlovákia esetében létezett olyan, viszonylag stabil etnikai ha­tár, amely lehetővé tette volna, hogy az etnikai elv alkalmazásával mindkét oldalon minimális létszámú kisebbség maradjon. Tehát egyedül itt lett volna lehetőség az igaz­ságtalan trianoni döntések érdemi korrigálására, a csehszlovák-magyar határ igazsá­gos, azaz etnikai alapon történő rendezésére. Az együtt élő etnikumok történelmileg kialakult, nagyfokú keveredése miatt ilyen, viszonylag tökéletes néprajzi határt ugyanis sem magyar-román, sem magyar-jugoszláv viszonylatban nem lehetett volna kijelölni. A magyar-szlovák etnikai határ viszont nagyjából megegyezett az első bécsi döntés által meghúzott határvonallal, tekintve, hogy annak alapja is az etnikai elhatárolódás volt. A Németország és Olaszország által hozott első és második bécsi döntést azonban a szövetségesek hatályon kívül helyezték; a döntések által meghúzott, vagy hasonló határok felvetése tehát már csak ezért is aligha találkozott volna a nagyhatalmak egyet­értésével. Magyarország szomszédjai közül egyedül Románia készült a békekötésre - Magyar- országhoz hasonlóan - vesztes államként. Ez a tény, illetve Romániának a háborúban az 1944. augusztusi átállásig játszott szerepe, mind a magyar közvéleményben, mind kormánykörökben azt a reményt keltette, hogy az országnak a Romániával szemben támasztandó területi igényeit - legalább részben - a nagyhatalmak is támogatni fogják. Bizonyos területi igények méltányolására elvileg az 1944. szeptember 12-én, Románia és a szövetségesek között megkötött fegyverszüneti egyezmény 19. pontja is reményt kelthetett, mivel az azt mondta ki, hogy „Erdélyt vagy annak nagyobb részét vissza kell adni Romániának".20 Ahhoz azonban, hogy világosan lássuk, a háború után mennyi realitása volt a Ro­mániával szembeni magyar területi követeléseknek, azt kell megvizsgálnunk, hogyan alakult a nagyhatalmak, s mindenekelőtt a Szovjetunió álláspontja ebben a kérdésben. A Szovjetunió elleni, 1941. júniusi német támadást megelőző időszakban a szovjet diplomácia arra törekedett, hogy megakadályozza Németország közép-kelet-európai 2011. tél 99

Next

/
Thumbnails
Contents