Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA ÉS A DÉLSZLÁV VÁLSÁG - Szilágyi Imre: Magyarország és Szerbia viszonya a rendszerváltás óta eltelt időszakban
Szilágyi Imre szándékos lerombolását célzó törekvésnek".3 Ez egyáltalán nem egy elszigetelt magyar vélekedés volt, hiszen 1992 tavaszán az Egyesült Államok és az EK arra szólította fel Szerbiát, hogy tartsa tiszteletben a területén élő nemzeti kisebbségek jogait. Ezzel ösz- szefüggésben a Külügyminisztérium leszögezte: „Sajnálatos, hogy szerb részről nem tapasztalunk valóságos együttműködési szándékot, annak ellenére, hogy Magyarország Szerbia számára létfontosságú területeken, konkrét lépésekkel adja bizonyítékát a jószomszédi viszony helyreállítására irányuló készségének."4 A két ország közötti feszültségek még jó ideig megmaradtak. Ráadásul Magyarország helyzetét nem csupán azok a vádak nehezítették, amelyeket időnként Belgrád vetett Budapest szemére (pl. hogy a horvát fegyveres erők magyar területről folytattak volna harci cselekményeket),5 hanem az a tény is, hogy értelemszerűen és egyúttal kényszerűen csatlakoznia kellett az ENSZ Szerbiával és Montenegróval szemben hozott szankcióihoz.6 Márpedig ezek nem csupán a két ország közti viszonyt tették még feszültebbé, de a magyar gazdaságnak is komoly kárt okoztak. A Levegő Munkacsoport értékelése szerint: „A Kis-Jugoszlávia ellen elrendelt embargó miatt az összes szomszédos ország közül Magyarországot érte a legnagyobb kár. [Kiemelés az eredetiben.] Közismert, hogy Magyarország és Szerbia gazdasági kapcsolata - főleg a vajdasági magyarság híd-szere- pének következtében - a legmagasabb integráltsági fokot érte el. Különféle számítások (pl. az IMF szakértői) 2 milliárd USD-re becsülték a Magyarországot ért kár nagyságát, reálisabb számítások szerint - beleértve a környezeti károkat és a vagyonvesztést is - ez az összeg valójában meghaladja a 3 milliárd USD-t".7 A magyar kormány ettől függetlenül igen aktív részese volt a jugoszláv válság megoldása érdekében folytatott diplomáciai tárgyalásoknak. így például 1992 augusztusában, a londoni Jugoszlávia-konferencián Jeszenszky Géza külügyminiszter nem csupán támogatta az ENSZ-határozatokat és a Carrington-tervet, de azt is kifejtette, hogy ennyi nem elegendő, „konkrétabb lépésekre és fellépésre van szükség".8 De a magyar diplomácia ezen túlmenően is, minden fontosabb diplomáciai tanácskozáson szorgalmazta a délszláv válság gyors és hatékony megoldását. A diplomáciai kapcsolatok, a magas rangú politikusok közötti megbeszélések a feszült légkör, s az időnként tapasztalható barátságtalan lépések (pl. a MAHART hajóinak feltartóztatása)9 ellenére sem szakadtak meg - igaz, alacsonyabb szinten folytatódtak. Mandátumának lejárta idején Jeszenszky Géza egyfelől némi elégedettséggel állapította meg, hogy a londoni Jugoszlávia-konferencián benyújtott, a fegyverzetellenőrzésre vonatkozó magyar javaslatot azóta már számos ország támogatja, másfelől további lépéseket szorgalmazott.10 Ugyanakkor az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) értekezletén kénytelen volt szóvá tenni a vajdasági magyarokkal szembeni atrocitásokat is.11 Azt, hogy ez egyáltalán nem csupán a nemzeti célokat erősebben hangsúlyozó An- tall-kormány számára okozott gondokat, jól mutatja, hogy a Horn-kormány külügyminisztere, Kovács László arra kényszerült, hogy az ENSZ közgyűlése előtt tegye szóvá 82 Külügyi Szemle
