Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában „megbüntetésére" irányult, hangsúlyozva, hogy a gyengébbeknek kell erősebbekké és „nem az erősebbeknek kell gyengébbekké válniuk".62 Berlin az energiapolitika és az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok alakításában is érvényesíti befolyását az EU-ban. Mindez nem jelenti azt, mintha az unióhoz való tartozás általános érzését a politikai elit és a lakosság többsége megkérdőjelezte volna, ám kétségtelen, hogy Németország Európa-politikája pragmatikusabbá és valamiképpen mégis csak „normálisab- bá" vált. A német EU-politika sokkal közvetlenebbül német belpolitika, mint bármikor korábban. Nem állunk messze azoktól a véleményektől, amelyek úgy fogalmaznak, hogy Németország egy „posztromantikus Európában" eltávolodott európai szerepének „romantikus" felfogásától.63 Berlin gyakorlatias és üzleti alapú megállapodásokat köt, amelyekben a belpolitikai tényezőknek és a korábbiakhoz képest a költség-haszon megfontolásoknak nagyobb szerepük van. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a nemzedékváltással a német történelem az európai integrációban már nem az a kizárólagos hajtóerő, mint amilyen korábban volt. Egy nosztalgiától mentes és válsággal sújtott Európa a víziók helyett mindinkább az érdekekről és az érdekpolitikáról szól, s a szolidaritás és a vezetői szerep vállalására való készség Berlin számára a jövőben sem könnyű kérdés. Ám az euróválsággal bebizonyosodott, hogy Berlinnek nincs más választása, mint „előre menekülni", és a nagyobb tehervállalásért több szabályt és több politikai uniót követelni. Ha a német vezetés mind Németország, mind az európai partnerállamok számára érzékeny kérdés is, Berlin, mint az unió legnagyobb gazdasága, nem térhet ki a vezető szerep vállalása elől. A válságra adott német reakció jelezte, hogy Berlin tudatában van a kikényszerített vezető szerepnek, még akkor is, ha még mindig nem természetes reflex, amikor felhasználja gazdasági hatalmát. Ahogy Almut Möller ironikus metaforájában találóan írja: „a mai Németország valóban tudja, hogy egy elefánt, de nem kíván ártani a fűnek. Kedveli az elképzelést, hogy olyan valami, mint egy lábujjhegyen járó elefánt, és éppen ez az a tanulság, amelyet a jövőben Németországnak el kell sajátítania, mivel elefántnak lenni azt jelenti, hogy a fű védelmezésének is megvannak a korlátái, és ez néha azt is jelenti, hogy Németországot nem mindenki kedveli... A jövő Németországa újra szembekerülhet saját történelmével, sőt még húsz évvel a fal leomlását követően is az EU nehéz munkájának jelentős része még mindig a múlt beismerésében és meghaladásában rejlik."64 2011. tavasz 65
