Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában lehetőségét látja. Ez az értelmezés az euróválság közepette a német politikusokat azokkal a francia gaulle-istákkal állította párhuzamba, akik az 1960-as években a nemzeti és az európai opció választási dilemmáival kerültek szembe, és azt gondolták, hogy egyidejűleg mind a két opció nyitva tartható. Ennek a politikának a következménye az integrációs folyamatban a „két lépés előre, egy lépés hátra" politikája volt, amely végül az integrációs folyamat lelassulásához vezetett. Az euróválság a mai helyzetet drasztikusan megváltoztatta: a valóságban ilyen opció nem létezik. A világ nem vár az európaiakra, hogy megoldják a saját problémáikat.42 Ez a kiindulás azt is vitatja, hogy a Szövetségi Köztársaság az esetek többségében fájdalmas, ám Európa érdekében szükségszerű engedményeket tett volna. Ezzel szemben inkább a német álláspontot sikerült győzelemre vinni, legyen szó a közös agrárpolitikáról vagy „Európa pénztárosának" szindrómájáról. Nem kétséges, hogy Németország a legnagyobb nettó fizető (noha arányosan kisebb, mint például Hollandia), ám a német kormányok nemigen igyekeztek annak megértetésére, hogy az uniós költségvetéshez való német hozzájárulás nem olyan nagy, különösen akkor nem, ha azokat ahhoz a gazdasági és politikai nyereséghez viszonyítjuk, amelyet a Szövetségi Köztársaság az integrációs tagságából szerez. Ezért ennek a narratívának a képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy a német EU-politikában az újszerűséget nem annyira a „nemzeti érdekek" érvényesítése, mint inkább az unió kompetenciáinak kibővülésével a szuverenitás megosztásával szembeni ellenállás növekedése jelenti, amely hagyományosan a gaulle-ista politika jellemzője. A kérdés tehát nem a választás, hanem inkább az európai opció, nevezetesen az, hogy a „nagykorúvá" vált Szövetségi Köztársaság milyen Európát kíván, és abban milyen szerepet szán magának. Ám ennek a kérdésnek a megválaszolására Berlinben éppen úgy hiányzik a vezetői elhatározottság és a vízió, mint ahogy Párizsban és az unió többi fővárosában is. A „globális Németország" narratívája azt hangsúlyozza, hogy a Szövetségi Köztársaság világméretekben képes érvényesíteni versenyképességéből származó előnyeit, s ennek alapján akár azt is, hogy az egyesült és megreformált Németország globális szinten a „maga útját kövesse". Ez a globális német szerepről szóló narratíva - „Németország kinövi Európát" vagy „Germany goes global: farewell, Europe"43 - abból a premisszából indul ki, hogy Németország mint vezető exporthatalom hagyományosan a kereskedelempolitikájával helyettesítette külpolitikáját. Ám ahogy a német gazdaság növekvő mértékben Európa határain kívül keresi tájékozódását, úgy ez korántsem tekinthető Európa-ellenes magatartásnak vagy a szűk nemzeti érdekek egyoldalú érvényesítésének, hanem sokkal inkább annak a szükségszerű felismerésnek, hogy Németországnak globálisan kell cselekednie annak érdekében, hogy biztosítsa jövőjét. Ez a megközelítés nem feltétlenül jelenti Berlin európai és globális opciójának szembeállítását, mint inkább az „Európában vállalt német szerep" megváltozását az „Európáért vállalt német szerep" érdekében, ami más szavakkal a német politikának 2011. tavasz 55
