Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén befolyás alatt állt (15 százalék volt a Szovjetunió részesedése), addig a hetvenes években csaknem egyharmadra süllyedt ez a szint. 1980 és 2009 között az OPEC készletei a globális szint 63,7 százalékáról 77,2-ére emelkedtek.20 Mind közül azonban a legfájóbb az áralakító szerep elvesztése volt. Mindezek 1973-ban erősen megkérdőjelezték az amerikai olajipari hegemónia létét. Mivel a korábbi pozíciók visszaszerzésére csak részlegesen volt módja, a fő kérdéssé az vált, mennyire képes Washington megakadályozni, hogy az OPEC vagy más termelők együttműködése vegye át saját korábbi szerepét. Itt azonban még mindig széles volt az eszköztára. Csökkenthétté saját függését az olajtól vagy ezen exportőröktől, szíthatta a köztük lévő ellentéteket vagy kihasználhatta a szektorális interdependenciákat, legfőképpen azok technológiai függését a nyugati eszközöktől. Bár a globális olajtermelés feletti közvetlen ellenőrzést elvesztette, Washington az együttműködések és interdependenciák révén hegemón szerepének fontos elemeit még átmenthette a következő korszakra. Az áralakító szerep Amerikától az OPEC-hez való áttétele többrétű kihívás volt. Az első problémát az intézményi struktúra átalakulása jelentette. Az amerikai nagyvállalatok a korábbi húsz évben sikerrel képviselték a hazai érdekeket az olajpiacon, azonban ettől kezdődően kénytelenek voltak az új feltételek mellett együttműködni az OPEC- tagállamok kormányaival. Ez a meglévő intézményi struktúrák kihasználásának vagy megváltoztatásának dilemmáját vetítette előre az amerikai kormányzatban. A nagyvállalatokra - nem alaptalanul - az OPEC-kormányokkal való összejátszás gyanúja vetült, a törvényhozás a közvélemény nyomására átfogó vizsgálatot rendelt el ellenük. Nem meglepő módon, a kormányzatnak az OPEC-exportőrök esetében nyíltabb, közvetlenebb párbeszédet kellett kialakítania, miközben a régi intézményi determináció kínálta lehetőségekről sem mondott le. Ezt szolgálta az új, nem OPEC régiókban való lelőhelyek felkutatása, ahol a kormányzat és a nagyvállalatok egységesen tudtak fellépni. A korai években általános várakozás volt az OPEC kartellpolitikájának a szétesése, a belső ellentétek kiéleződése. Ez nem volt meglepő, mivel szinte minden korábbi esetben az OPEC alacsony fokú kitartásról és összehangolatlanságról tett tanúbizonyságot. A kartell már akkor is markánsan két csoportra oszlott, „Irán vezette héjákra" és „Szaúd-Arábia fémjelezte galambokra", annak megfelelően, ki milyen árszintet tartott kívánatosnak. Ez a rivalizálás korántsem korlátozódott pusztán az olajpiacra, a térség két középhatalma biztonsági, politikai és ideológiai szinten is versengő pozícióban volt a Közel-Keleten. Az Egyesült Államoknak a kettő közti lavírozás nehéz szerepe maradt.21 Míg azután, hogy a britek 1971-ben kivonultak a térségből, inkább Iránra számíthatott mint a térség biztonságpolitikai csendőrére, addig az olajpiacon inkább Szaúd- Arábiával kezdett stratégiai szintű párbeszédet. 1974-ben a Henry Kissinger fémjelezte reálpolitika örve alatt az Egyesült Államok a „különleges kapcsolat" szintjére emelte a kétoldalú relációkat, s amerikai segédlettel megkezdődött a szaúdi hadsereg nagyarányú kiképzése és felfegyverzése. Bár a kortársak és a nyugati szövetségesek számára ez 2011. ősz 51
