Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén az exportot és lehetőleg növelni a külső importot. Ugyan az importarány növekedése kapcsán mind a rövid távú biztonsági szempontok terén, mind üzleti szinten komoly ellenállás volt tapasztalható, az exportkiváltás konszenzuális támogatást élvezett, és a TAP átadásával optimális logisztikai alátámasztást is nyert. Az ötvenes évek elejére, a termelési kapacitások drasztikus növekedése révén, az amerikai olajmérleg új egyensúlyi helyzetbe jutott, a biztonsági szempontok gyorsan vesztettek jelentőségükből. 1953- ban leállították a háború végén beindított szintetikus olajprogramot is, a háború utáni olajrend kialakult. Ehhez képest az ötvenes évek elejére négy olyan problémakör bukkant fel, amely a későbbiekben is meghatározó maradt: 1. a dekolonizáció, a Közel-Keletre vonatkozó szovjet fenyegetés és az azzal párhuzamos brit befolyásvesztés; 2. a termelő országok nacionalizációs törekvései; 3. az arab-izraeli konfliktus; 4. a közel-keleti forrásokból származó olcsó olajimport, amely kiélezte az amerikai termelők és a nagyvállalatok közti kapcsolatokat. Ezek a kihívások - az utolsót leszámítva - nem közvetlenül a szektorális dimenzióból érkeztek és nem is fenyegették a globális ellátást. Következésképpen Washington a legtöbb esetben nem olajipari szempontból közelített azokhoz, és ekképp nem adott azokra konzisztens szektorális válaszokat. Mivel az olaj kérdése leértékelődött a korai hidegháború időszakára, más szempontok mellett alakította ki politikáját, és más elbírálás alá estek a szektor biztonsági kérdései. A helyzetet jelentős mértékben leegyszerűsítette, hogy az amerikai külpolitika kezdetben az olaj kérdésében szinte kizárólagosan Szaúd-Arábiára összpontosított. Ott volt teljes mértékben amerikai kézben a koncesszió, az az ország rendelkezett messzemenően a legnagyobb készletekkel, és ott növekedett legdinamikusabban a kitermelés. Ugyanakkor Rijád számára Washington sokkal több volt, mint egyszerű szektorális partner. Egy alig húszéves államalakulat, amelyet az alapító személye tartott egyben, igencsak kétséges kilátásokkal bírt, ha nem tud felmutatni meghatározó stratégiai érveket egyben tartása mellett. A hasemita trónkövetelés, a kellemetlen és sokszor intervencionalista térségbeli brit jelenlét, a nasszerista arab nacionalizmus, a szomszédokkal meglévő területi viták, az Iránnal folytatott regionális versengés vagy csak a komplex belső viszonyok mind fenyegetést jelentettek a Szaúd-ház uralmára. Amerika számára mindez könnyen megszerezhető szövetségessé tette Szaúd-Arábiát, Harry Truman 1950-ben egyértelművé is tette az ebből fakadó garanciákat: „Szeretném Őfelsége számára újra megerősíteni azokat a korábban már több alkalommal adott biztosítékokat, miszerint az Egyesült Államok érdekelt Szaúd-Arábia függetlenségének és területi integritásának megőrzésében. Nem érheti Királyságát olyan fenyegetés, amely ne okozna azonnal aggodalmakat az Egyesült Államok számára."15 A szaúdi készletek védelme nem mellékesen a Szaúd család védelmét is jelenti mind a mai napig. 2011. ősz 45
