Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András Az előző két intézményi eszköz, pusztán statisztikai értelemben, az 1970-es évek elején is az Egyesült Államok rendelkezésére állt. Mint azt az 1. ábra is mutatja, az importráta növekedett ugyan, de ez nemzeti szinten nem indokolt volna semmilyen para- digmatikus változást. Amerika önellátó volt, és ezt az állítást aligha kérdőjelezi meg a hidegháború alatti, 25 százalékot érdemben csak ritkán és átmenetileg meghaladó importszint. Mindemellett, 1972-ben, a válság küszöbén az öt legnagyobb amerikai nagy- vállalat még mindig a szovjet blokk nélküli világtermelés 40,7 százalékát biztosította. Az iparági koncentráció a legfelső szinten alig változott a bő húsz év alatt. Egyedül a tartalékkapacitások kerültek át Amerikából a Közel-Keletre, illetve kicsit tágabban értelmezve, az OPEC-tagállamokhoz - nem lebecsülendő, de még mindig kezelhető fenyegetést jelentve az amerikai hegemóniára. A háború utáni olajrend és a hidegháború kezdete, a korábbi periódushoz képest bekövetkező változás nem az Egyesült Államok olajipari hegemóniájában jelentett új szakaszt, hiszen az korábban is létezett, és töretlenül érvényesült 1945 után is. Sokkal inkább az olaj - és ezen keresztül az iparági dominancia - jelentősége nőtt meg a kül- és védelempolitika szemszögéből. A 2. ábrán látható az olajtermelés - következésképpen a fogyasztás - meredek növekedése a második világháborút követő huszonöt évben. Ezt főleg a nyugati és a japán gazdaság intenzív motorizációja, valamint a villamosener- gia-termelésben az olajnak a szénnel szembeni térnyerése indokolta. Míg 1950-ben a globális energiafogyasztás 29 százalékát fedezték olajból, az 1972-es (majdnem háromszor akkora) teljes energiakeresleten belül 46 százalék volt az aránya.7 Míg a második világháború előtt amerikaiak milliói élhettek olaj nélkül, azt követően e nyersanyag nélkül semmilyen formában nem volt elképzelhető a meglévő gazdasági-társadalmi rendszer fenntartása. Kiváltképp igaz volt ez a jelentőségében is növekvő hadászatra. A második világháború alatt az amerikai termelés teljes kapacitással működött, a lend-lease keretében az országból kiszállított minden második hajótonna olaj vagy olajtermék volt. A háború csúcsidőszakában a légierő egyedül tizennégyszer annyi olajterméket fogyasztott pár hónap alatt, mint amennyit az első világháború egész ideje alatt az Egyesült Államok Európába szállított.8 A hadviselés elején az Egyesült Államok ki nem használt termelésitartalék-kapacitása a teljes termelés 30 százaléka volt, azonban még ennek felhasználása is csak nagy nehézségek és fogyasztási megszorítások árán volt elég a győzelemre. Nem csak a hadvezetés számára vált egyértelművé, hogy egy következő háborút már aligha lehetne csupán az amerikai készletekre alapozva megnyerni. A hidegháború alatt felértékelődő védelmi szempontok az olajat is stratégiai kérdéssé tették. Nem meglepő, hogy az amerikai tartalékok kimerülését illető aggályok csúcspontja és az abból fakadó stratégiai útkeresés egybeesett a második világháborúval. Meghatározó tényező volt, hogy a szektor koordinálására már 1941 májusában létrehozták a Petroleum Administration for War (PAW) elődjét,9 és annak élére a New Deal olajipari 42 Külügyi Szemle
