Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után
Magyarics Tamás szövetségesek („alávetettek") egyetértő támogatása, valamint az, hogy a hegemón a saját maga alkotta rendszer szabályaival összhangban cselekedjen és kerülje az unilateralista megoldásokat. Az amerikai adminisztrációk azonban, amikor az érdekük úgy kívánta, megszegték ezeket az íratlan szabályokat: gondoljunk akár a Milosevic- rezsim elleni, ENSZ-felhatalmazás nélküli fegyveres fellépésre vagy az Irak ellen 2003- ban megindított háborúra. Összefoglalva: az amerikai hegemónia földrajzi kiterjesztése annak „felvizeződésé- vel" és ellentmondásosabbá válásával járt együtt, s kérdéses, hogy ez a mennyiségi növekedés miatti minőségi romlás hosszabb távon nem lesz-e hátrányos az Egyesült Államokra nézve. Az USA számára a hidegháború végével elsősorban a külső biztonságpolitikai környezet változott meg. Az országot korábban nyugtalanító, létfontosságú (vagy annak felfogott) fenyegetések közvetlenül a Washington autoritása alatt lévő államokra jelentettek veszélyt, s így a korabeli amerikai adminisztrációk hegemón hatalmuk minden elemét hatékonyan fordíthatták a kihívások kezelésére. Az 1990-es évek elejétől azonban - függetlenül attól, hogy az amerikai biztonságpolitika talán legfontosabb pillérét alkotó NATO-t jelentősen bővítették - a poszthidegháborús, a korábbiaknál is fokozottabb mértékben aszimmetrikus veszélyforrások olyan területeken jelentkeztek, amelyek nem tartoztak az Egyesült Államok autoritása alá. Ezek kezelésében egy ún. konceptuális szakadék5 keletkezett az amerikaiak és több NATO-beli szövetségesük között; az utóbbiak egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak a katonai eszközöknek (sok esetben szükségből), és úgy vélték, hogy a poszthidegháborús nemzetközi környezetben jelentkező kihívásokat - a klímaváltozástól a transznacionális bűnözésen és kábítószer-kereskedelmen át a tömeges migrációig - nem lehet a hagyományos biztonságpolitikai eszközökkel kezelni. E kérdésekben tulajdonképpen nincs is vita az USA és a fenti elveket valló szövetségesei között. A probléma elsősorban a nemzetközi terrorizmust és a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását érinti - a négyévenként kiadott amerikai nemzetbiztonsági stratégiák következetesen ezeket, illetve ezek szinergiáit azonosítják a legjelentősebb veszélyforrásként. A kérdésben Washingtonnal egyet nem értő szövetségesek álláspontja szerint az amerikaiak túlságosan statikusan („hidegháborús mentalitással") gondolkodnak, amikor elsősorban a katonai válaszadásban látnak megoldást, vagy legalábbis nem zárják ki azt. Szerintük ugyanis ezek a kérdések társadalmi, gazdasági, társadalmi, sőt, vallási és kulturális gyökerekre vezethetők vissza, amelyeket katonailag lehetetlen kezelni. A Clinton-adminisztráció kezdetben hajlott is arra, hogy a geopolitikát geoökonó- miával váltsa fel. Ám végső soron a hegemónia ún. stratégiai hármasságát (triádját) próbálták minél teljesebben megvalósítani. A „lebeszélés" (dissuasion) lényegében az „elrettentés" politikailag korrektebb elnevezése volt, és a törekvés már önmagában 18 Külügyi Szemle
