Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss J. László veszélyét is felidézte. A bizonytalanságok érezhetők voltak az eurónak a dollárral szembeni leértékelődésében is. A szuverén adósságválság folyamatában a figyelem és a felelősség jelentős része Németországra irányult. Berlin hirtelen a piacok fő referenciájává és a pénzügyi diplomácia központi úti céljává vált. A német döntések és a német magatartás de facto a többi ország számára is mértékül szolgált abban a tekintetben, hogy a piaci szereplők szempontjából miképp lehet hitelesen cselekedni. A Berlinben hozott olyan stabilizációs intézkedések - mint a 80 milliárdos takarékossági csomag és az eladósodás alkotmányban rögzített korlátozása (Schuldenbremse) - más államok számára is mintaként jelenhetett meg. A szükséghelyzetben az érintett államok a pénzügyi pánik veszélyét érezve garanciákat kerestek, és Németországhoz mint az eurózóna megkérdőjelezhetetlen de facto vezetőjéhez fordultak. Az uniós csúcsértekezletek minden résztvevője tisztában volt azzal, hogy az eurózóna egyetlen bajba jutott állama sem menthető meg, ha nem tudja maga mögött Európa első és a világ ötödik legnagyobb gazdaságának, a 2010-ben mintegy 2500 milliárd eurót (3306 milliárd dollárt) kitevő GDP-jé- vel rendelkező Németország támogatását.21 A piacok Németország részvétele nélkül semmilyen görög mentőcsomagot nem tartottak hitelesnek, és az európai politikusok közül egyedül Angela Merkel kancellár volt abban a helyzetben, hogy a gazdasági és pénzügyi ügyekben hatékony vétóhatalomként a saját feltételei alapján befolyásolja a helyzetet. 2010-ben az eurózóna válságának legfontosabb eseményei - a Görögország számára „mentőcsomagként" szolgáló ideiglenes pénzügyi alap megteremtésétől a lisszaboni szerződés módosításának elhatározásán át egészen a 2013-ra kilátásba helyezett állandó pénzügyi válságmechanizmus megvalósításáig - jól mutatták, hogy a válságkezelési folyamatban vezető szerepet játszó Merkelnek nemzeti szerepében is elkerülhetetlenül európai feladatoknak kellett megfelelnie, ha úgy tetszik, nem csupán német, de „európai kancellárnak" is kellett lennie.22 Ám nagy meglepetésre a szuverén adósságválság kezdetén Berlin de facto vezető szerepében visszarettent attól, hogy az európai gazdasági és pénzügyi rendszer vezetője legyen, sokkal inkább úgy viselkedett, mint a nemzeti érdekeit féltő tagállamok egyike, mint egy „normális" állam, jóllehet az európai partnerek és az uniós intézmények készek voltak elfogadni Németország vezető szerepét. Nem véletlen, hogy Németország végletesnek tűnő vonakodása a Görögországnak nyújtott pénzügyi segélycsomag támogatásában széles nemzetközi diskurzus kiindulópontjává vált. Berlin magatartásában nem kevesen az Európától való elfordulás kifejeződését és nemzeti érdekeinek egyoldalú követését látták, nem kevésbé a német Európa-politika kifáradását, annak a jelét, hogy a német társadalom sokat veszített Európa iránti lelkesedéséből. A nemzetközi sajtó Angela Merkel személyében egy „vaskancellárt" fedezett fel, aki egy de facto vezető szerepben nem volt felkészülve a vezetésre, és akkor habozott, amikor „Európáról" volt szó. „Soha többé pénztárosi szerep, soha többé Európa kedvence!" - kommentálta az eseményeket 44 Külügyi Szemle