Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1957-1962). Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968)
Könyvekről különféle szerzők tanulmányainak egymás mellé rakásával (Gazdag Ferenc-Kiss J. László: Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok. Budapest: Zrínyi, 2004) próbálja egy időszak áttekintését adni. A politikatörténeti megközelítések mögül érezhetően hiányzik a részkérdések sokaságát maga mögött tudó kutatás (Fülöp Mihály-Sipos Péter: Magyar- ország külpolitikája a XX. században. Budapest: Aula, 1998), a publicisztikai megközelítések használhatóságát pedig rendkívül gyorsan erodálják a politikai történések (Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás. Budapest: Osiris, 2006). A rendszerváltás utáni stratégiához már közvetlenebb módon üleszkedően tárgyalja a magyar külpolitikai spektrum legnehezebb problémakötegének kérdéseit Bárdi Nándor, amikor a „budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténetét" taglalja (Tény és való. Pozsony: Kalligram, 2004). Ebben az esetben maga szerző jelzi a címlapon, hogy munkája inkább csak „problémakatalógusnak" és nem a kérdéskör feltárásának készült. A magyarázatok megtalálása és felfejtése valószínűleg külön vizsgálatot igényelne, de bizonyára közöttük lesz az, hogy a szovjet befolyási zónába tartozó országok külpolitikája érdemben nem taglalható a szovjet külpolitika értelmezése nélkül. A szovjet birodalom külpolitikai törekvéseinek és lépéseinek háttérként való felfestése pedig sziszifuszi s a gyors eredmények elérését szinte teljesen reménytelen távolságba toló erőfeszítéssé teszi a hajdani csatlós államok külpolitikájához közelítő kutatók vállalkozását. Az előmunkálatok hiányát pedig magyarázhatja, hogy a rendszerváltás előtt egy ilyen vizsgálatnak nem elhanyagolható politikai kockázatai is voltak. Az különösebb módszertani ismeretek nélkül is könnyen belátható, hogy egy ország külső kapcsolatai összefoglaló áttekintésének a kétoldalú kapcsolatok sorozatára kell támaszkodnia. Az is érthető magyarázat, hogy a rendszerváltás előtt az ideologikus pártközi kapcsolatok és a tradicionális államközi viszonyok kettősségében nem nagyon születtek az objektivitást zászlajukra tűző munkák. A testvéri szocialista országokkal és a fejlett tőkés országokkal való kapcsolatok keretei eleve adottak voltak. A rendszer- váltás után már több mint két évtizeddel viszont nehéz lenne hivatkozni az ideologikus akadályok torzító elvárásaira és a dokumentumok elérhetetlenségére. De az archívumok megnyitása dacára nem tolonganak a kutatók, hogy a kétoldalú kapcsolatok sorát tárják a közönség elé. Ugyanakkor vannak biztató jelek is: a diplomáciatörténet meglehetősen hálátlan területét a fiatal kutatók generációja mind gyakrabban választja, s teszi közzé kutatásai első fázisában az adott reláció diplomáciai iratait. Ide sorolnám a már citált Békés Csaba írásain kívül Baráth Magdolna közleményeit a szovjet-magyar kapcsolatokról, Borhi Lászlónak a zömmel az amerikai levéltárakban végzett kutatásaira támaszkodó cikkeit vagy épp Maruzsa Zoltán Ausztriát érintő publikációit. Ebbe az örömteli sorba illeszkedik Garadnai Zoltán is, aki két vaskos kötetben tette közzé a magyar-francia kapcsolatok egy évtizednyi (1957-1968) iratanyagát. A vizsgált évtized a második világháború utáni francia külpolitika nagy időszaka, amely gyakorlatilag egybeesik Charles de Gaulle tábornok elnökségi éveivel 2011. nyár 203
