Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István mint a nemzetközi kapcsolatok tudományág magyarországi megalapítója
Sárvári/ Katalin kísérlet eredetisége abban állott, hogy a görögök voltak az elsők, akik rájöttek arra, hogy alkotmányokat lehet szerkeszteni, hogy azok emberi művek, és nemcsak rájöttek erre, hanem a saját városállami világukban úgyszólván minden elképzelhető lehetséges alkotmányformát végigkísérleteztek, rászánták a maguk közéletét, sőt végül a maguk szabadságát is ezekre a kísérletekre, és alkalmat adtak Arisztotelész számára, hogy páratlan rendszerező összefoglalását adja a lehetséges emberi alkotmányok típusainak. Egyben megfogalmazza azt a jelentős felismerést is, hogy egy rendezett alkotmányban az emberek nem emberek uralma alatt, hanem törvények uralma alatt vannak. Ez a kísérlet azonban önmagában befejezetlen lett volna, illetve csak azt az eredményt mutatta volna, hogy a nagyon nagy szabadságon alapuló demokratikus alkotmányok nem túlságosan tartósak. A görög kísérletet lényegében a római kísérlet koronázta be... Róma egy olyan tartós legitimitásnak a példáját mutatta, aminek az ókor nem ismerte mását. I. e. kb. a 6. századtól i. sz. a 3. századig terjed a római legitimitás, amelynek alapintézménye a szenátus volt, ez magába olvasztott monarchikus, demokratikus, arisztokratikus elemeket, de az ókor nemhogy alkotmányos országot, de monarchiát, dinasztiát sem ismert egyetlenegyet sem ilyen időbeli tartóssággal. Ezen a ponton akadt el a római kísérlet [az] i. sz. a 3. században, amikor úgy látszott, hogy a jellegzetes közel-keleti, szakrális királyságoknak az isten-császár intézménye elborítja és alámeríti a szabadságnak és szervezett alkotmányosságnak a görög-római kísérletét, és nem hagy meg belőle mást, mint azt a teljes összevisszaságot és rendetlenséget, amit a szakrálisán nem eléggé megalapozott és tömegmozgalmakkal szemben helytállni nem bíró római császárság jelentett. Ezen a ponton jelentkezett a kereszténység, mint újkori folyamatok elindítója."31 Kortársaival (Niebuhr, Wight, Butterfield) szemben, Bibó itt is újat mond, amikor a kereszténység hatását elsősorban nem az eredendő bűn (emberi természet), végítélet (a történelem keresztény értelme) pesszimista szempontjából, hanem az aktív szeretet egyén- és társadalomszervező hatásán keresztül vizsgálja. A kereszténység szelídítő hatását Krisztus személyes és gyakran erősen politikai cselekedeteiből vezeti le. Krisztus élő alakja, ahogy az Újszövetségben megjelent, megakadályozta, hogy a kereszténység teljesen elszakadjon az élettől, és egyszerű dogmává váljon. A kereszténység mint élő hagyomány három ponton hatott. Az Újszövetségben elénk táruló Jézus személyiségén keresztül, aki „az élethez való közelségnek, az élet legegyszerűbb dolgai iránti megértésnek, az emberközeli gyöngédségnek olyan megnyilvánulásait tudta megvalósítani, amelyek teljesen téren és időn kívülálló módon kimutatnak annak a szektának az aránylag szűk kereteiből, amelynek nyilvánvalóan tagja volt". Magában foglalja a hittel kapcsolatos tanításait. Az a korlátlan, gyermeki bizalom, ahogy az emberi lélek rejtett képességeiről, ezek fölkeltésének a képességéről beszél, még mentes „mindennemű teológiától és hittételekben való hittől". A legjelentősebbek azonban a szelídség hatalmáról szóló, felejthetetlenül egyszerű mondatatai és példagesztusai.32 Jézusnak 142 Külügyi Szemle
