Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Marján Attila: Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa?
Marján Attila gazdaságpolitikai célkitűzésévé versenyképességük megerősítése vált. Azt, hogy melyik térség kerül ki győztesen, és hogy mi a sikeres politikai mix, az idő fogja eldönteni. Az azonban látható, hogy az esélyek nem egyenletesen oszlanak el. Egy biztos: ha Európa jobb versenyképességet és erőteljesebb növekedést kíván elérni - miközben szeretné megőrizni sajátos gazdasági-társadalmi modelljét, egy rohamosan öregedő népességet cipelve a hátán -, alaposan össze kell hogy szedje magát ebben a versengésben. Európa - legalábbis egyelőre - számos statisztikát tekintve nem is áll olyan rosszul a nagyvilágban. A statisztikai adatok mögé tekintve azonban aggasztó jelek bukkannak elő. 1950-ben a három nagy kontinentális európai ország (Németország, Franciaország, Olaszország) az Egyesült Államok fejlettségének mindössze egyharmadán állt, amit 1991-re egy mindössze húszszázalékos lemaradásra tornázott fel, de 2004-re visszazuhant a harminc évvel korábbi szintre - mintha az elmúlt negyed évszázadban egy helyben járt volna. A probléma igazából az volt, hogy a nagy kontinentális országok nem voltak képesek az első nagy lendületű hullám után meghozni a strukturális átalakítási döntéseket, amelyek a globális kihívásoknak való megfelelés miatt lettek volna szükségesek. A hatvanas-hetvenes években - a jólét idején - egy, az újraelosztáson, magas adózáson, jóléti intézményeken alapuló modell erősödött meg. Ez a modell azonban gúzsba kötötte a rugalmasságot, az újító energiákat és a gazdasági szereplők alkalmazkodóképességét. Mindez a termelékenység csökkenéséhez és - a modell céljaival ellentétesen - növekvő munkanélküliséghez vezetett. Mindezt tetézi a 2009-ben kiteljesedett gazdasági válság és az euró 2010-ben kibontakozó válsága. Fontos látni, hogy míg Európa az Egyesült Államokhoz méri magát, és ahhoz próbál felzárkózni, Amerika nem sokat törődik ezzel, hanem rohan előre, nehogy az új globális ellenfelek - elsősorban Kína - versenyhátrányba hozzák. Európának tehát nemcsak a jelentős mértékű hátrányát kellene ledolgoznia, hanem mindezt egy egyre gyorsabban mozgó igazodási pont ellenében kellene megtennie! Kína gazdaságának fejlődési üteme mellbevágó, és minden bizonnyal kulcsszerepet játszik majd a következő évtized gazdasági világrendjében. Sőt sokak véleménye szerint a világgazdaság kilátásait már most is a kínai növekedés mértéke határozza meg. Vizsgáljuk meg röviden most a középső - páneurópai - réteget! Vagyis vegyük szemügyre azokat az összeurópai problémákat, amelyek nem kapcsolódnak az EU-hoz magához! Itt az európai modell jövője, a versenyképesség, az öregedés, a bevándorlás és az energiafüggőség problematikái tűnnek elő. Az elmúlt néhány évtizedben Európa nyugati felében felnőtt generációk valószínűleg a történelem egyik legszerencsésebb populációjának számítanak. Bőséges gondoskodással, biztonsággal és jóléttel körülbástyázott helyzetüket azonban kikezdték az elmúlt évek fejleményei: világossá vált, hogy a rendszer bőkezűségét lejjebb kell adni. A nagy kérdés az, hogy lesz-e elég bátorság a reformokhoz, és mi lesz az „európai modell" sorsa? Fontos tudni, hogy nincs semmiféle Brüsszelben kialakított és onnan 14 Külügyi Szemle
