Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Gecse Géza: Eurázsia expanziója, avagy Oroszország európai ambíciói - Janusz Bugajski Vlagyimir Putyin "fagyos pragmatizmusáról"
Könyvekről amely „a NATO és az amerikai befolyás ellensúlyozója lehet". Az ezredforduló és különösen a bővítés után viszont ismét módosult az oroszok Európai Unióról kialakult álláspontja. Ma sokan olyan szervezetként szemlélik, amely sérti Oroszország érdekeit. Ennek hátterében az áll - írja Bugajski -, hogy „a szovjet utódállamok számára az unió mágnessé vált”, és az EU új tagállamai nem rejtik véka alá „Oroszország új birodalmi politikájával és demokráciadeficitjével kapcsolatos elítélő álláspontjukat". Az amerikai kutató megállapítja, hogy az Európai Uniónak azért is marad kitüntetett szerepe Oroszország politikájában, mivel egyszerre képes arra, hogy erősítse, illetve gyengítse az Egyesült Államok szerepét. Ezen kívül néhány EU-tagállam potenciális partner Oroszország számára a sokpólusú világ kialakításában.13 Az iraki amerikai beavatkozással kapcsolatban például Franciaország és Németország kritikusan nyilatkozott, s álláspontjuk közel állt az oroszokéhoz. Nehezít az Európai Unió helyzetén, hogy nincs egység a szövetséget alkotó államok között az Oroszországgal kapcsolatos politikát illetően (sem). Nicu Popescura és Mark Le- onardra hivatkozva Bugajski először a nyugat-európai pragmatisták és a kelet-közép-euró- pai realisták közötti nézeteltérésre hívja fel a figyelmet. Oroszországhoz való viszonyuk alapján öt európai uniós tagországot említett. Trójai lovakként jellemezte Görögországot és Ciprust. Stratégiai partnerekként Francia- országot, Németországot, Olaszországot, Spanyolországot. Barátságos pragmatistákként Ausztriát, Belgiumot, Bulgáriát, Finnországot, Magyarországot, Luxemburgot, Máltát, Portugáliát, Szlovákiát, Szlovéniát. Fagyos pragmatistákként a Cseh Köztársaságot, Dániát, Észtországot, Írországot, Lettországot, Hollandiát, Romániát, Svédországot és az Egyesült Királyságot. Új hidegháborús harcosokként pedig Lengyelországot és Litvániát. (A séma persze kormányváltások és konkrét ügyek kapcsán átalakul, különösen, amikor Moszkvával egy-egy váratlan vita kirobban.) Bugajski felrója, hogy az Európai Unió nem ítélte el a Moszkvát a balti tagországokra gyakorolt nyomás miatt, amelyek légtérsértésekben, visszatérő energiahordozóembargókban és a belpolitikájukba való közvetlen orosz beavatkozásban jelentkezett. Az amerikai kutató szerint - nyugatbarát kormányaik miatt - az orosz vezetés Ukrajnát, Grúziát és Moldovát „ingó államokként" értékeli. Moszkvára a „közel-külfióldi" térségben zajló 2003-as grúziai és 2004-es ukrajnai színes forradalmak irritálóan hatottak, és a Krím-félszigeten lévő szevasztopoli orosz flottabázis jövőjét sem látta a Kreml hosszú távon biztosnak.14 Tegyük hozzá - hangsúlyozza Bugajski -, hogy az oroszok nem zárkóztak el a nemzetközi politikában „szokatlan" módszerek alkalmazásától sem. Ugyanúgy, ahogy Moldova Dnyeszter-menti köztársaságának esetében, Moszkva a Grúziához tartozó Dél- Oszétiában és Abháziéban 2008 augusztusában nem habozott szeparatistáknak nyújtani támogatást, amikor úgy érezte, hogy erre van szükség ahhoz, hogy a grúzokat a NATO- csatlakozás lehetőségétől elüsse. 176 Külügyi Szemle
