Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Csizmadia Sándor-Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés
Könyvekről elhatárolható. Az első az afrikai állam és államiság, a második az afrikai identitások kérdéseit, míg a harmadik s a negyedik zárófejezet a tradíció és átalakulás, valamint a nyelv, nyelvpolitikák és az irodalmi reprezentációk kérdéseit tárgyalja. Tarrósy Istvánnak, a hazai afrikanisztika vezető képviselőjének tanulmánya indokolt és szükséges bevezető, hisz a szerző nem kisebbre vállalkozik, mint arra, hogy eligazítsa az olvasót az afrikanisztika módszertanának történetében. így kerül tárgyalásra a modernista iskola, a függőségi viszonyok elmélete, az államközpontú megközelítés, végül a szerzőhöz is közel álló Naomi Chazan és kutatótársai által fémjelzett integratív, politikai interakciós irányzat. Ez a felfogás az államközpontú kiindulások egyoldalúságával szemben a multi- és interdiszciplináris szemlélet keretében helyet ad a nem állami szereplők elemzésének is. Benkes Mihály nagy ívű, széles szakirodalmi forrásokon alapuló munkája szakítani próbál azzal az uralkodó mainstreammel, amely mindent a korábbi kétpólusú világhatalmi szerkezet szempontjából igyekezett értelmezni. Benkes a politikai afrikanisztika központi kérdéseit veszi górcső alá, olyanokat, mint a kvázi államiság és negatív szuverenitás, az afrikai államiság, az afrikanizálódás, a hatalom valódi intézményesítésének hiányában a magán- és közszférát összemosó neopatrimoniális uralom, valamint az afrikai nacionalizmus. Benkes a politikai afrikanisztika tekintetében is igyekszik kivonni magát az Európa-centrikus irodalom olyan egyoldalúsága alól, amely előszeretettel tesz egyenlőséget az államok és kormányok között, jóllehet az örökölt helyi kormánystruktúrák a politikai hatalmat nem hierarchikusan, hanem inkább horizontálisan osztják meg. A hatalom és a biztonság privatizálódásán alapuló patrimoniális rendszerekben a vezető az államot saját „szerzett" tulajdonának tekinti, s ennek megfelelően a hatalomgyakorlás szükségszerűen az önkényuralomba torkollik. Az afrikai államok nagy része nem képes a valódi, „empirikus államiság" kritériumainak megfelelni, s azok inkább a „negatív" vagy a „jogi szuverenitás" kategóriájába sorolható. Figyelemre méltó a szerzőnek az a megjegyzése, hogy az afrikanizálódás során létrejött kormányok „postaláda-szuverenitásuk" ellenére mégis növelni tudták ellenőrző képességüket, mivel a nemzetközi játszmákban elismert kormányok saját államiságukat alkupozícióként érvényesítették, sőt más államokkal alkotott szövetségük útján forrásokhoz juthattak, egyfajta „védettségre" tehettek szert a más államokkal kialakult konfliktusaikban. A szerző világos határt húz az európai és afrikai nacionalizmusok között, mivel Afrikában nem a „bennszülött" társadalmi erők követelték az állam létrehozását, hanem a külső kényszerek hatása alatt, egymással ellentétes identitású csoportok zártak össze az adott területen. A modern gyarmatosításnak áldozatul esett Afrikában hiányzott vagy alig mutatkozott az egységtudat, az afrikai gyarmatállamok közösségeit nem lehet nemzetként leírni. A kialakulóban lévő afrikai nacionalizmus központi gondolata az „afrikaiságnak", az afrikai sorsközösségnek a nemzeti egységben történő kifejezése volt. A cél általánosan a multietnikus, többvallású társadalmi entitások 270 Külügyi Szemle
