Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - MAGYARORSZÁG ÉS KELET-KÖZÉP-EURÓPA - Terényi János: Közép-Európa a magyar külpolitika optikájában
Közép-Európa a magyar külpolitika optikájában gukkal hozták. Szlovákia a nemzetállam építésének 19. században gyökerező elveit és módszereit igyekszik a gyakorlatba ültetni, míg a cseh elnök az európai építkezés további menetét kijelölő lisszaboni szerződés ratifikálása és a benesi dekrétumok kérdésének anakronisztikus összekapcsolásával vonta magára Európa figyelmét. Az eleve viszonylagosan behatárolható, illetve határait folyamatosan változtató térség soha nem volt homogén; a „dunai monarchia" utódállamai, Lengyelország, a Baltikum, valamint a Balkánnak Közép-Európához közvetlenül vagy közvetett módon kapcsolódó részei markáns saját történelmi, gazdasági, kulturális és mentalitásbeli karakterisztikákkal rendelkeznek. A régión belüli differenciálódás az utóbbi két évtizedben sem szűnt meg, hanem inkább új ismérvekkel bővült (a rendszerváltás és az azt követő tranzíció minősége, a gazdasági fejlődés útja és üteme, az EU-csatlakozásból fakadó fejlődési esélyek megragadásának eltérő sikermércéje, az euróövezethez való tartozás, illetve az euró bevezetésének perspektívája). Közép-Európa fogalmára, tartalmára és kiterjedésére más és más optikával, s ebből adódóan eltérő hangsúlyú és mélységű közösségtudattal tekintenek Budapesten, Prágában, Varsóban, Pozsonyban, Vilniusban, Ljubljanában vagy Zágrábban (a felsorolás szándékosan nem teljes). A térség történelmileg (fél)periferiális jellegét mindeddig az EU-csatlakozás sem szüntette meg, sőt fennáll a centrum-periféria viszony sajátos újratermelődésének kockázata, ezúttal immár az Európai Unió keretei között. Bár a klasszikus centrum-periféria-elmélet7 az Európai Unión belüli viszonyokra nyilván nem alkalmazható mechanikusan, egyelőre kevés jelét látni annak, hogy térségünk összességében megindult volna a felzárkózás azon gyorsított ütemű pályáján, amely például a skandináv államokat és Finnországot a 20. század első felében/kétharmadában az európai gazdasági fejlődés és a társadalmi jólét élvonalába juttatta. A földrajzi, geopolitikai és civilizációs kontextusok alapvető különbségei ellenére is elgondolkodtató, hogy az 1989-90-ben a nemzetközi figyelem fókuszpontjába kerülő Közép-Európa egyetlen országa sem volt képes mindeddig olyan innovációs pályára ráállni, mint amilyennek a révén például a Távol-Keleten gyors és látványos sikereket elérő, nagyságrendileg - legalábbis ázsiai dimenziókban - összemérhető, alacsony fejlettségi szintről induló, politikai berendezkedésüket a nyolcvanas évektől demokratizáló Dél-Korea és Tajvan mára a globális gazdaság centrumába kerültek. Kutatásra és fejlesztésre a térségbeli országok - Szlovénia és Csehország kivételével - GDP-jiik egy százalékánál kevesebbet fordítanak, ami jelentősen elmarad az OECD 1,85 százalékos és az EU 1,93 százalékos átlagától.8 A közép-európai országok a fejlődésük irányát és paramétereit meghatározó kereske- delmi, tőkebefektetési, technológiai és innovációs szempontokból egyaránt függenek a világgazdaság, ezen belül az EU erőközpontjaitól. Németország és Ausztria (emellett a Baltikumban az északi államok, a posztjugoszláv térség, illetve a Balkán bizonyos részterületein Olaszország) úgy építették ki erős gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi pozícióikat, hogy mindeközben nem alakult ki szerves vérkeringés magán a régión belül. Az új 2010. tavasz 7
