Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Garadnai Zoltán: Kelet-Európa helye De Gaulle tábornok Európa-koncepciójában (1958-1962)
Garadnai Zoltán hanem az, hogy annak megreformálásával hogyan tudja megerősíteni Franciaország pozícióit. Ennek részeként arra törekedett, hogy az európai ügyek irányításából az amerikaiak vonuljanak ki, és a stratégiai kérdésekben a hangsúly a nagyhatalmi együttműködésre (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és NSZK között) helyeződjön. Ennek a politikának a sikertelensége, vagyis a NATO reformjára, illetve az integrációs elképzelésekre vonatkozó De Gaulle-i koncepció visszautasítása után kezdte a gyakorlati külpolitikájában is komolyabban venni - mintegy újra felfedezni - Franciaország kelet-európai kapcsolatait. A „détente-entente-cooperation" politika kiterjesztése Kelet-Közép-Európára és a németkérdés (keleti határok ügye) rendezésének támogatása az 1940-ben elvesztett egykori francia kelet-közép-európai pozíciók újbóli visszaszerzését és újak megszerzését is szolgálta. Ebben a kapcsolatépítési folyamatban - eltérően az első világháború utáni helyzettől, amikor egyértelműen különbséget tettek a vesztesek és a győztesek között - már minden kelet-közép-európai kisállam egyenlő eséllyel, de a történelmi hagyományok és geopolitikai helyzetükből fakadóan eltérő lehetőségekkel indulhatott. Ez érvényes még akkor is, ha számára az orosz/szovjet kapcsolat a hagyományos (19. századra visszanyúló) együttműködés alapján kulcsfontosságú tényezőnek számított. Bár a szovjet kapcsolat jelentőségének megnövekedése ok-okozati összefüggésben volt a fentebb vázolt tényezőkkel, de az nem csak a nyugati szövetségesi rendszerben bekövetkezett francia pozícióvesztés ellensúlyozását szolgálta, hanem a De Gaulle által Európa természetes jövőjének tartott „az Atlanti óceántól az Urálig terjedő", a nemzetállamokra alapuló úgynevezett „Nagy-Európa" megteremtéséből is következett. Ezt a folyamatot az enyhülés alapján kibontakozó új európai status quo alapján képzelte el, amelynek egyik összekötő elemét a kelet-közép-európai kisállamok jelenthették.4 Elképzelése szerint a szovjet és a francia stratégiai érdekek találkozása, illetve a két ország történelmileg kialakult különleges viszonyára alapozódóan kibontakozó „détente-entente-cooperation" politika fokozatosan és hosszú távon oldotta volna meg a németkérdést, és adott volna ezzel párhuzamosan egy új biztonsági keretet egész Európának. A De Gaulle által 1959-ben meghirdetett „Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa" fogalom ennek a politikának a kifejezését szolgálta.5 A kelet-nyugati francia enyhülés politika erőpróbája volt a De Gaulle-i Algéria-po- litika 1958 és 1962 között. Ez hatott az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyra, de befolyásolta az európai államokkal kialakított politikát is, vagyis az európai integrációs folyamat alakulását. Franciaország bizalmatlanná kezdett válni a NATO-val és az angolszász országokkal szemben, mivel Párizsban úgy látták, hogy az amerikaiak tudatosan a francia törekvések megbuktatására törekednek, s ez súlyos politikai feszültséget eredményezett a francia-amerikai viszonyban. Franciaország kapcsolatait Kelet-Eurépával az alábbi tényezők befolyásolták: 1. Az ötvenes években kölcsönösen kialakult ellenségkép és a hidegháborús feszültségek.6 174 Külügyi Szemle
