Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Magyarics Tamás: A kapcsolatok "normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? Az Egyesült Államok Közép-Európa-politikája
A kapcsolatok „normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? európai álláspont. Azaz az Egyesült Államoknak, ha az európai integráció tovább mélyül, az egyes európai államokkal fennálló kétoldalú kapcsolatok stratégiai fontosságát csökkenteni fogja. Közép-Európa számára az Európai Unió a „belső", miközben az Egyesült Államok a „külső" politikai keret. Washington „áthidaló megoldásként" a regionális együttműködéseket preferálhatja majd; az igazság az, hogy az amerikaiak „radarképernyőjén" eddig is ritkán tűntek fel külön-külön a térség kisebb országai (Lengyelország a méreténél és a geopolitikai helyzeténél fogva más kategóriába tartozik.). Az egymást követő amerikai adminisztrációk a hidegháború vége után, gyakorlatilag pártállásra való tekintet nélkül, Közép-Európát először stabilizálni akarták (a különböző integrációs szervezetekhez való csatolás, illetve a csatlakozás feltételéül szabott politikai, gazdasági, társadalmi és jogi normák átadásával), majd ezt a stabilitást kívánták mindenekelőtt megőrizni, s rosszallóan tekintettek minden olyan kezdeményezésre, ami a közép-európai „nyugalmat" megzavarná. Ha mégis rangsorolni kellene az Egyesült Államok szempontjából a közép- és kelet-európai potenciális partnereket, nyilvánvaló okokból Lengyelország kerül az első helyre. A jelek szerint, hasonló - azaz elsősorban geopolitikai okokból - Románia követi a lengyeleket ezen a képzeletbeli rangsorban. Az ország geopolitikai ütközőhelyen fekszik, s fontos szerepet játszhat a balkáni stabilitás kialakításában, a fekete-tengeri biztonsági környezet kialakításában, sőt azon túlmenően a kaukázusi régióhoz való hozzáférésben, s Moldova révén nyitott Ukrajna felé is; Ukrajna számos amerikai stratéga (így például, Zbigniew Brzezinski) szerint kulcsfontosságú (pivotal) állam az Egyesült Államok eurázsiai stratégiájában. Budapest csak Bukarestet követi ebben a felsorolásban, bár Magyarország szerepe Washington szemében felértékelődhet, amennyiben szorosabb lengyel-magyar együttműködés alakul ki: Varsó a keleti partnerségi, míg Budapest a nyugat-balkáni stratégiai tervekben működhet együtt szorosan az Egyesült Államokkal. A jelek szerint a közös célokért való nagyobb erőfeszítéseket a közép- és kelet-európaiak oldaláról el is várja az Obama-adminisztráció. Míg a Clinton- és Bush-adminisztrációk politikai okokból nem mindig kérték számon a vállalásokat, s ezzel, bizonyos szempontból, patronáló szerepet töltöttek be, addig a 2009. januárban hivatalba lépő demokrata kormányzat a jelek szerint a Washington és a közép-európai fővárosok közötti viszonyt is „normali- zálni" kívánja. Ez a „normalizálás" egyrészt azt jelentheti, hogy „felnőttként" hajlandó kezelni az Egyesült Államok a térség államait, de ennek fejében többet is vár el tőlük: elsősorban nagyobb szerepvállalást az euroatlanti közösséget fenyegető kihívásokkal szemben. A térség államai az áhított integrációs célok (NATO, EU) elérésével egyben kettős nyomás alá kerültek: regionális horizontjukat egyre globálisabb kitekintéssel kell felváltaniuk, és ennek megfelelően kell átalakítaniuk stratégiai elképzeléseiket, sőt önképüket is. A politikai, gazdasági és jogi keretek átalakítása többé-kevésbé megtörtént Közép- és Kelet-Európábán; az utóbbi területeken azonban mindez még várat magára. 2010. nyár 85
