Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Magyarics Tamás: A kapcsolatok "normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? Az Egyesült Államok Közép-Európa-politikája
Magyarics Tamás a Nyugat-Balkánon vagy Szomáliában), míg George W. Bush-t elsősorban baloldalról támadták a „demokráciaexport" miatt. Francis Fukuyama az 1990-es évek elején nagy vitát kiváltó esszéjében az ideológiai ellentétek végéről írt, s bár ő maga is részben revideálta akkori álláspontját, az Egyesült Államok és Oroszország kapcsán kijelenthetjük: Barack Obama és Vlagyimir Putyin (és Dmitrij Medvegyev) alatt a két korábbi szuper- hatalom normális országgá vált abban a tekintetben, hogy mindkettőt jelenlegi vezetői dezideologizálták. Washington erre a fordulatra rá is kényszerült: az Egyesült Államok relatív hatalma (a katonai dimenziót kivéve) fokozatosan csökken. Obama úgy lépett hivatalba, hogy szükségesnek tartotta az amerikai külpolitikai stratégia átalakítását egy posztamerikai világhoz; azaz, együtt kell működni Kínával a globális gazdasági kérdésekben; Oroszországgal a nukleáris leszerelés ügyében; és bárki mással, aki az amerikai érdekeket elősegíti. Jóllehet túlzottnak tűnnek az Egyesült Államok gyors hanyatlásáról szóló elméletek, a gazdasági, politikai, és „puha" hatalom jelentős mértékben szóródott az utóbbi két évtizedben egyrészt az államok, másrészt az egyre növekvő számú nem állami szereplők között a nemzetközi életben. Bár nem minden esetben beszélhetünk zéró összegű játékról (a véges természeti erőforrásokért folytatott verseny azonban ilyen jellegű), Washington volt sok tekintetben a legnagyobb vesztese ennek a folyamatnak. Fia csak Európára koncentrálunk, a legszembetűnőbb példát erre számos európai államnak az Egyesült Államokkal való szembeszegülése jelentette 2002-2003- ban az iraki válság, illetve háború idején; hol volt ekkor már a George H. W. Bush által vizionált „partnerség a vezetésben" Németországgal?1 Az amerikaiak pontosan azon a téren, a katonain, tartották meg vitathatatlan vezető szerepüket, ami a hidegháború utáni időszakban a jelek szerint már nem számít létfontosságúnak sok nyugat-európai szemében, s emiatt leértékelődött számukra az amerikai szövetség. A másik oldalról viszont Barack Obama az első poszt-poszt-hidegháborús elnök, akinek a hidegháborús szövetség már jobbára történelem, míg a hidegháború utáni éveket az Egyesült Államokat szükségtelenül megterhelő külföldi kötelezettségvállalások jellemezték - amiket a továbbiakban, többek közt, gazdasági okokból sem engedhet meg magának Washington. Továbbá, a hidegháború után az Egyesült Államokra leselkedő veszélyek földrajzilag (a Közel-Kelettől a Távol-Keletig húzódó övezet) és funkcionálisan is (tömegpusztító fegyverek proliferációja, nemzetközi terrorizmus stb.) kikerültek Európából. (Lawrence Summers, az elnök első számú gazdasági tanácsadója Kínával kapcsolatban a hidegháborúra emlékeztető „kölcsönösen biztosított megsemmisítés" kifejezéssel élt - igaz, most nem katonailag, hanem pénzügyileg.) Ennek meglelően az amerikaiak a globális szerepvállalást várják el az európaiaktól egy olyan időszakban, amikor Európa egyre inkább befelé fordult és az EU bővítése és elmélyítése vált a prioritássá. Mindehhez még egyes megfigyelők az amerikai elnök kulturális-társadalmi hátterét is megemlítik, ami lényegesen eltér a korábbi elnökökétől; egyesek odáig ju72 Külügyi Szemle
