Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században
Pritz Pál sodródást, ám akkor, tehát 1941 júniusában a nyomás - amint azt majd maga Bárdossy László ismeri el 1945-ben - nem közvetlen, „csupán" atmoszferikus volt. Az 1945 - a nulladik év - utáni új Magyarország vezetői helyesen tették, amikor tudomásul vették: az újabb Trianon (fő vonásaiban) elkerülhetetlen. Más dolog, hogy az illúziók váltógazdasága jegyében a baldalon nagyon sokan komolyan gondolták: Moszkva hatékony segítője a magyar nemzeti érdekeknek, miközben a Kremlben bizony inkább a büntetés mellett voltak, s a polgári világrend hívei is csalfa reményeket tápláltak, amikor a nyugati demokráciákban látták a magyar érdekek támaszát, miközben ott (bizony jóval a hidegháború előtt, alatt és után) ezek az érdekek szinte teljesen súlytalanok voltak a kétpólusú világrend premisszáival szemben. A hazai közvélemény széles köreiben mindeközben alapvetően az a felfogás tartotta magát, amely szerint - úgymond - a nyugati hatalmak Jaltában eladtak bennünket az oroszoknak. E felfogásban nagyon érezhető egy túlsúlyos érzelmi mozzanat, amely soha nem segít a hiteles eligazodásban, Jalta emlegetése azért is hibás volt, mert a lényegi döntés már az 1943. novemberi teheráni konferencián megszületett (a balkáni partraszállás tervének feladásával az angoloknak érdemben nem maradt eszközük a közép-európai térség ügyeinek majdani befolyásolására), ám mindezzel együtt a politikacsinálók által lesajnáltak közelebb jártak a rideg valósághoz, mint a fent illúziókban élők. 1956-ig, s hosszú ideig még utána is, Moszkvával szemben nem, illetve alig volt lehetőség a nemzeti érdekek érvényesítésére, mint ahogy magyar külpolitika 1953-ig gyakorlatilag nem létezett, s utána is csak alig. Az 1956-os magyar forradalomnak - mindenfajta délibábfestegetéssel szemben hangsúlyozzuk - semmifajta esélye nem volt a sikerre, mégis, e nemzeti felkelés hősei tették (ki tudja mióta) a legtöbbet nemzeti érdekeinkért. Az akkori szereplők között bizony igencsak markáns különbségek voltak, mégis egyek voltak a diktatúra és a szovjet omnipotencia elutasításában. S ekképpen a szabadságharc vállalása (a bukás ellenére is) a legteljesebb nemzeti érdek jegyében történt, s kamatozott is. Bármennyire lezárult korszakot jelent a bukás utáni 33 esztendő, annyira sújt bennünket egyfelől nagyon sokak antikorszakos gondolkodása, másfelől ugyancsak sokaknak az elmúlt két évtized feletti mély csalódottsága, hogy időt álló összegző véleményt9 ezekről az évtizedekről ma még aligha lehet mondani. Ám az egész bizonyosan s széles konszenzus alapján megfogalmazható, hogy mind Kádár János Magyarországának jóval élhetőbbé válásában, mind pedig a rendszerváltás vértelen voltában győzedelmeskedett 1956 öröksége. Nagyon sok helyütt lehet olvasni a szakirodalomban, publicisztikában, oktatásban, hogy a Kádár-rendszer növekvő belpolitikai önállóságát a moszkvai igényekhez - úgymond - szolgai módon igazodó külpolitikával vásárolta meg. A gyarapodó okmánypublikációk, valamint feldolgozások ellenben arra figyelmeztetnek, hogy ez a kép több vonatkozásban sematikus. Magam úgy vélem, hogy ez esetben is ügyelni kell a 176 Külügyi Szemle
