Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században
A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században mán hadsereg segítette. Az eredeti programjához visszatérő szociáldemokrácia azt tartotta nemzeti érdeknek, ha az antant segítségével polgári demokratikus rendszert valósít meg, az ellenforradalom táborában mindinkább túlsúlyossá váló Horthy Miklós és környezete egy erősen antiliberális, autoriter rendszerben látta a nemzet érdekének megtestesülését. Bármily eltérő jövőképek is feszültek egymásnak, mindkét tábor képviselői magától értetődőnek vették, hogy vitájukat (ha úgy tetszik: nem egymás között, nem nemzeti keretek között rendezik) az antant moderálja. S a moderátori szerepet betöltő Sir George Clerk (bár megbízói s saját világfelfogása jegyében ugyancsak hajlott volna Garami Ernő és társai felfogásának érvényesítésére) kénytelen volt olyan kompromisszumot formálni közöttük, amelynek jegyében mindkét félnek engednie kellett. így alakul ki (bármennyire hangos még ma is a zajongás a Horthy-rendszer jellege körül, míg nem kevesen rút diktatúráról beszélnek, a másik térfélen pedig majdhogynem nyugati minták alapján működő parlamentáris rendszert láttatnak) az a korlátozott parlamentáris rendszer, amelynek épületét a maga részleteiben majd Bethlen István alakítja ki, s amely rendszer a kormányfő 1931-es bukása nyomán nem keveset torzul ugyan, ám alapvetően mégis egészen az ország 1944. márciusi német megszállásáig működik. * A rendszer úgy tartotta, hogy akkor szolgálja a nemzet érdekét, ha nem enged a történelmi Magyarország visszaállításának céljából, miközben a nem túl jelentős, s szinte folyamatosan gyengülő, szociáldemokrácia, a nálánál is erőtlenebb polgári demokratikus tábor az etnikai revízió mellett volt. Mindezeket (kimondva-kimondatlanul) gyakran érte ugyan a vád, hogy nem, illetve nem eléggé nemzetiek, valójában nem kétséges, hogy a nemzet érdeke valami efféle program megvalósítását kívánta (volna). Mert a hivatalosság nagyra törő programja a lényegét tekintve soha nem volt reális. Akkor sem volt reális, amikor 1938 és 1941 között megszületnek a látványos revíziós sikerek, s összességében az ország az 1920. évi területének majd a duplájára növekszik. Azért nem volt a program reális, mert mindig nélkülözte a saját erőt, tehát a gyarapodás nagyhatalmi ajándékként született meg. A történelemben pedig (tudhatjuk, tudhattuk volna, tudhatnánk) semmit sem lehet ingyen kapni, előbb-utóbb mindenért fizetni kell. A magyarság mindezért a szörnyű második világháborús bukással fizetett, nem beszélve arról, hogy a zajos propaganda tovább deformálta a nemzet korábban sem éppen kifogástalan külpolitikai tájékozottságát. A rendszer akkor követte el ezen az úton a legnagyobb bűnt, amikor 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. Jóllehet e témának is hatalmas, nagyon sok vitától terhes irodalma van, ennyi évtized távlatából nem nehéz meglátni, hogy akkor és úgy nem kellett volna ezt a szörnyen rossz lépést megtenni. Nem szeretnénk félreértetni: abban a geopolitikai helyzetben, azzal a Berlin iránti lekötelezettséggel s azzal a mindinkább a szélsőjobb felé csúszó társadalommal nem lehetett elkerülni a háborúba történő bele2010. tavasz 175
