Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században
A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században talmasra, mert a polémia aligha volt több a süketek, a tényeket tendenciózus módon csoportosítok, a fontos összefüggéseket tudatosan/tudattalanul elhallgatok párbeszédénél. Tisza István hidta, hogy ebből a háborúból még az adott pozíció megtartásával sem lehet jól kikerülni: ha győzünk, akkor a németek szava lesz itt a meghatározó, ha veszítünk, akkor az antant szabad folyást enged majd a nemzetiségek önállósodási törekvésének. Olyan volt a helyzet, hogy nem lehetett ezt a végzetet elhárítani.3 Nincs hely ennek a témának a kifejtésére. Itt elegendő annak rögzítése, hogy amikor 1918. november 3-án a már nem is létező Monarchia nevében Viktor Weber tábornok Padovában aláírja a fegyverszüneti megállapodást, akkor ebben a Dunai-medencei térségben már nem csupán a nemzeti, hanem a társadalmi kérdés is napirendre került. Tehát társadalmi forradalmak győzedelmeskednek. A magyarság tragédiája az volt, hogy a Károlyi Mihály neve szimbolizálta őszirózsás, polgári demokratikus forradalom nemhogy nem tudta (a széles körökben kitéphetetlenül élő, az 1989-1990-es rendszerváltás nyomán ismét virulenssé váló felfogással szemben szögezzük le nagyon határozottan: nem tudhatta) megvédeni a történelmi Magyarországot, de arra sem volt képes, hogy a saját társadalmi programját, a polgári demokratikus Magyarország megteremtését megvalósítsa. Károlyi Mihályt leginkább azért szokás bírálni, hogy - úgymond - naiv volt a győztesek tényleges szándékaival szemben, s nagyon elkésve tett lépéseket az ország határainak megvédésére. Az első dolgában magam is úgy vélem, hogy Károlyi nagyot tévedett, ám a második dolgában csak az marasztalhatja el, aki meghamisítja az 1918. november 13-án Belgrádban aláírt katonai konvenció értelmét, amely olyan pillanatnyi siker volt, amelyet aztán a győztesek érdekeinek logikája tépett szét. Aki Károlyit elmarasztalja az ország fegyveres védelmének elmulasztásában, nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy a katonák torkig voltak az addig kénytelen-kelletlen elviselt szenvedésekkel, hogy nekik maximum a szülőföld védelme volt a fontos, ám a haza távoli szegleteinek sorsánál messze jobban izgatta őket egyéni életüknek a jobbra fordulása. Tehát ismételjük meg: Károlyi Mihály a történelmi Magyarországot nem védhette meg, ellenben - bár itt is erőteljes tendenciák működtek akarata ellenére - egyéni politikusi gyengesége, hogy abban az irgalmatlanul nehéz helyzetben, amelybe a Vix-jegyzék átadásával az antant manőverezte, nem tudta felmérni a belpolitikai helyzetet, s tényleg elhitte, ha a szociáldemokratáknak átadja a kormányt, megőrizheti az államfői hatalmat. * A két világháború közötti magyar diplomácia egyik kitűnősége, Barcza György - 1938 és 1941 között Őfelsége kormányánál képviselte Magyarországot - visszaemlékezésében (nagyon sok kortársa máig elevenen élő nézetét megfogalmazva) elvitatja Károlyi Mihály forradalmának nemzeti jellegét, szerinte nem képviselt nemzeti érdeket.4 Valójában azonban az 1918. őszi magyar polgári demokratikus forradalom minden szempontból nemzeti alapon állt. Jóllehet magát november 16-án «épköztársaságnak deklarálta, sokkal inkább volt nemzeti, mint népi. Nemzeti a szó valódi, történeti tényanyag 2010. tavasz 173