Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - ELMÉLET - Rada Mátyás - Vajda Viktor: A terrorizmus elleni küzdelem avagy a 22-es csapdája
A terrorizmus elleni küzdelem, avagy a 22-es csapdája álja magát a terroristacsoportot.33 Továbbá a kerethatározat értelmében minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a következő szándékos cselekmények büntethetőségét biztosítsa: terroristacsoport irányítása, illetve részvétel terroristacsoport tevékenységében, beleértve információk vagy anyagi források szolgáltatását, vagy a tevékenység bármilyen módon történő finanszírozását is, annak tudatában, hogy ez a részvétel hozzájárul a terroristacsoport büntetendő cselekményeihez. A szándékos elkövetés kapcsán megjegyzendő, hogy így a bűnösség, mint a büntetés kiszabhatóságának egyik előfeltétele fennáll, de ez nem feltétlenül jelent önkéntességet az elkövető részéről. Az állami védekezés és a 22-es csapdája Állam kontra terrorizmus A kétpólusú világrendszer felbomlása után az államok mellett a nemzetközi rendszer részeivé, ezáltal a világesemények mozgatórugóivá váltak a nemzetközi terrorszervezetek. Ezek a terrorszervezetek a többi nemzetközi szereplőhöz hasonlóan racionálisan cselekszenek,34 mérlegelik cselekedeteik várható hasznait és költségeit annak érdekében, hogy minél nagyobb hatékonysággal érjék el céljaikat. Mint arra Alexander Cooley is utal, „a nemzetközi rendszer szereplőinek legfőbb célja, hogy megőrizzék vagy javítsák a nemzetközi rendszerben elfoglalt pozíciójukat, illetve hogy biztosítsák a jövőbeli terveik megvalósíthatóságát."35 Ezáltal tehát létrejön egy verseny, amelyben a nemzetközi szereplők célja a versenyben való maximális megfelelés. Ez a terrorizmus és az állam viszonyában erőszakspirál - Körinek megfogalmazásában „irracionális öngerjesztő kényszerpálya".36 A nemzetközi rendszer szereplőinek a saját biztonságuk növelésére tett erőfeszítései a másik szereplő biztonsági érzetének csökkenését eredményezik. Mindez válaszok- viszonválaszok sokaságát vonja maga után. A terrorista szervezetek aktivitása az államok biztonságérzetének csökkentésével azokat terrorelhárítási akcióik növelésére sarkallja. Ez viszont arra kényszeríti a terroristákat, hogy egyre fejlettebb, egyre pusztítóbb fegyvereket vessenek be. Összefoglalva: az intézkedések megtétele csak azt vetíti elő, hogy a későbbiekben még jelentősebb intézkedéseket kelljen foganatosítani, ami az „ördögi körből" való kilépés nélkül végeláthatatlan fegyverkezési versenyt indíthat el. A terrorizmussal foglalkozó kutatók rámutattak arra, hogy az igazi veszélyt nem maguk a merényletek, hanem a megelőzésüket szolgáló állami intézkedések jelentik a liberális demokráciákra. Mint ahogyan Townshend is megjegyzi: „a terrorizmus kiváltotta reakciók legfőbb kockázata valószínűleg az utánzás kényszere." Érdemes vizsgálat tárgyává tenni, hogy erre a problémára a diktatórikus berendezkedésű országok a liberális demokráciákétól mennyiben eltérő válaszokat adnak. 2010. tavasz 147
