Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Wintermantel Péter: A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959)
A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959) az őt sújtó szigorítások könnyítésére próbálta kihasználni az új külkereskedelmi viszonylatot: Japán alternatív úton igyekezett a saját kétoldalú kontingensét meghaladó mértékben is kínai árukat vásárolni, Magyarország pedig olyan nyugati embargós termékeket próbált így beszerezni, amelyekhez más tőkés partnerektől nehezebben tudott volna hozzájutni. Tette ezt részben belgazdasági kényszerűségből, részben vélhetőleg szovjet nyomásra, hiszen - mint azt a külkereskedelmi forgalom adatsorainak elemzésével az 1970-es és nyolcvanas évekre vonatkozóan sikerült már kimutatni - a magyar nem rubelelszámolású import jelentős része a rubelexportba épült be, azaz a magyar külkereskedelem elsősorban a Szovjetunió felé egyfajta sajátos közvetítői szerepet is betöltött. Ennek során a szovjet gazdaság részére szükséges, dollárért beszerezhető javak egy része a magyar exportba beépülve vált elérhetővé a szovjet gazdaság számára, ami közvetlen okozója lett a konvertibilis behozatal növekedésének és a konvertibilis áruforgalmi egyensúly romlásának.24 Úgy véljük, hogy ennek a tendenciának az előjelei már jóval korábban, a japán relációban történetesen már az 1950-es évek közepétől felfedezhetők. Enyhülés és aktív külpolitika: 1953-1956 Az 1945 után Moszkvából lényegében pártvonalon vezérelt magyar diplomácia az ötvenes évek közepén az ugyancsak a Szovjetunió által meghirdetett „aktív külpolitika" doktrínája értelmében jutott a korábbinál valamivel nagyobb statisztaszerephez a nemzetközi kapcsolatok terén.25 A formailag önálló magyar fellépéshez szükséges nemzetközi szalonképesség minimumát formailag előbb Magyarországnak az 1947-es párizsi békeszerződés révén névleg helyreállt szuverenitása, majd az 1955-ös ENSZ-tagság biztosította. A Moszkvából ösztönzött külpolitikai nyitás térnyeréséhez a nemzetközi helyzetben 1951-1952 körül kezdődő, majd a Sztálin halálát követő időszakban felgyorsult enyhülés teremtett megfelelő hátteret, melynek hatására, az 1953 és 1956 közötti vízválasztó éveket követően a szuperhatalmak viszonyának fő jellegzetessége - mint erre Békés Csaba rámutatott - a hidegháborús szembenállás helyett valójában az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió „folyamatos egymásrautaltsága és kényszerű kooperációja" lett.26 Hruscsov 1956 januárjában tartott részletes eligazítást Moszkvában a kommunista országok pártvezetőinek az új külpolitikai doktrínáról,27 amelyet aztán az SZKP XX. kongresszusa is szentesített. 1956 februárjában még javában zajlott a moszkvai pártkongresszus, amikor a szovjet nagykövetség diplomatája már jelezte Budapesten a Külügyminisztériumban, remélik, hogy: „a kongresszus eredményes lesz abból a szempontból is, hogy hatására a baráti országok bátrabban fognak kezdeményezni külpolitikájukban ".28 Az önálló külpolitika meghirdetésével párhuzamosan a kommunista blokk érdekérvényesítő képességének növelésére Moszkva hatékony koordinációt követelt meg szövetségeseitől. 2009. nyár 123
